Prológ
Utazás kiállítás. Bóklászok a
standok között a BNV-n, nézegetem a prospektusokat, posztereket, álmodozok.
Egyszercsak elém ugrik egy pasas az asztala mögül, és nekem szegezi a kérdést:
„hallott már a Caminóról?” Igen – válaszolom. „És, tervezi, hogy menne?”
…
Igen.
Akkor már hónapok óta megvolt a repülőjegy.
Hát, valahogy így.
Július 25. hétfő. Budapest-Madrid
Szent Jakab napja, ez talán jelképes. Jó jel.
Becsenget DV, indulás – nem kíváncsi a frissen beszerzett inspiráló caminós
zenéimre, siessünk. Sima az út a vonattal – Ferihegy, amit most már
Lisztferihegynek csúfol a pesti nép, hamar beszalad a vonatablakon.
Le se mérik a csomagjainkat, ránézésre se súrolják a
kézipoggyász-súlyhatárt. Az enyém úgy hat kiló lehet, DV-é annyi se. Viszont a
csomagvizsgálatnál alapos motozásnak vetnek alá, ez tavaly nem volt. Rusnya,
egybeszabott, smasszer külsejű nőszemély fogdos végig, rosszakat fogok álmodni.
Iszunk egy méregdrága, de nagyon finom narancslevet,
aztán már bent is ülünk a repülőben… unalmas, hosszú az út, sehol egy felhő,
igaz az unalmas repülőút a jó repülőút. Madrid már ismerős tavalyról, a
metrólejárat is, sokkal kevésbé kaotikus, mint tavaly. Igaz, most nincs
sztrájk. Nekem is van metrótérképem, letöltöttem a netről, pontosan tudom, hol
kell átszállni – a Nuevos Ministerios megállónál a Gran Via felé.
Furcsamód meleg a délután, a kövek visszasugározzák a napfényt, még fent a nap.
Pár lépés a hostelünk – igazán bent van a központban, DV foglalta le hónapokkal
ezelőtt. A szokásos lépcsőházas-emeletes bérházas belvilág.
Átöltözés, kirajzás. Azonnal feltűnik, mennyivel
felszabadultabb itt a nép. Sokan nyüzsögnek az egyre érettebb alkonyatban,
felfedezünk egy kis kézművespiacot, mókás fotókat készítünk egymásról a Don
Quijote szobornál, piknikezünk egy szökőkutas park zöld füvén… DV előszedi az
otthonról hozott rántott szeleteket, isteni. Aztán megnézzük a kivilágított
királyi palotát, fehéren ragyog az éjszakában, ünnephangulat ragyog az
aranyozásokon, valahol zenekar játszik.
Valaki vadászgörényt sétáltat pórázon, mások apró
kutyaképződményeket, nyüzsög az élet az utcán. Egy kínai éjjelnappaliban
veszünk vizet, még most is meleg van, így az se zavar, hogy a szálláshelyünkön
nincs melegvíz a zuhanyozáshoz.
DV előszedi a tavalyi naplóját és részleteket olvas
fel belőle. Mit mondjak, jobb, ha ez a szöveg nem kerül pszichiáter kezébe.
Ebbe’ minden van, mint a búcsúban, fetrengek az ágyban a nevetéstől.
Rémeset álmodok: törött az állkapcsom, kihullanak a
fogaim… a tudatalattim nem hagyja magát megtéveszteni azzal, hogy ez egy
nyaralás.
Július 26. kedd. Madrid-Irun
Húzunk a Chamartin vasútállomás felé a metróval,
modern és mátrixos kivitel, zöld betűk potyognak a falon, furcsa érzés. Hol
kell itt jegyet venni? Huhh, sorbanállás. DV ijesztgetett, hogy nekem kell majd
megvennem a jegyet, készültem is a spanyol mondattal… Külön sor
van a sietőknek, nagyon európai megoldás, hát igen: át kell rukkolnunk oda,
mert itt nem elég az utolsó pillanatban felugrani a vonatra, mint nálunk.
Ráadásul kiderül, hogy már csak az első osztályra van hely. A jegy több, mint
80 euró, horror. Aztán csomagvizsgálat jön a peronon, pont mintha reptéren
lennénk… Na végre, fent vagyunk a vonaton.
Nem véletlenül első osztály: kényelmes, tiszta,
tágas, és mozivetítés is van. Kétszer egymás után az „Így neveld a
sárkányodat”. Arra gondolok, a bennem élő sárkányt kell megnevelnem úgy, hogy
ne akarjam megölni… az csak örökös háborúsághoz vezetne. Desayuno, azaz
reggeli is van: először kekszet és teát hoznak, később jön a fóliázott egységekből
álló kaja. Sírni tudnék, annyira egészséges a menü. Van felkarikázott
almaszelet, müzli, narancslé, joghurt, teljes kiőrlésű zsömle. Mpfhá.
Romlik az idő, ahogy robogunk Észak felé. Először
elképesztő fények, felhők kápráztatnak el, majd a láthatóan vízválasztó
hegyeken átjutva egyre vastagabbak lesznek a felhők, aztán fürge esőcsíkok
szaladnak átlósan az üvegen. Igen, ide kell az esőkabát, esőnadrág…
Irun. Egészen közel vagyunk a francia határhoz,
Biarritzhoz. Ami híres, exkluzív tengerparti üdülőhely, sok filmben szerepel,
hírességek, sztárok, milliomosok játékszere… Irun viszont egy komoly baszk
város, ahol úgy igazán semmi látnivaló nincs. Ez igaz, bejártam az egészet. A
camino del nortés élménybeszámolókban visszatérő motívum, hogy már a vasútállomáson
eltévednek a szálláshely felé. Nos, nem tudom, hogyan, hiszen szinte a perontól
ki van jelezve az út a jól ismert sárga nyilakkal. Kábé negyedóra alatt ott
vagyunk az Atepertxea Erromesak-nál, kék alapon sárga kagylójel a kapu
felett. Persze meg-megújuló rohamokban zúdul ránk az eső, és még van két óránk
nyitásig… Úgyhogy mászkálunk. DV tengerpartot sejt a közelben, de ilyen nincs,
csak a sirályok éles vijjogása utal rá. Bevásárlás egy szupermarketben – tavaly
is bevált a puding piskótával, én vigyázok a cuccunkra egy kapualjba húzódva.
Ott rögtön befaljuk az édességet. Megint esni kezd.
A szállás egy panelméretű lakás a második emeleten.
A két szoba tele van pakolva emeletes ágyakkal. Az adminisztráció a néhai
előszobában zajlik – kitöltjük a credencial-igénylő adatlapot. Nekem nehezen
megy. Amúgy se erősségem az adatlap-kitöltés, ráadásul örömmel észlelem – máris
– a Camino mentálisan átkapcsoló hatását… Veszek három euróért egy kis színes
zseb-útikönyvet, ami most itt van az asztalomon. Jár hozzá egy
szálláshely-jegyzék is, elég korrektnek tűnik, mondjuk az összes
három-négy-ötcsillagos hotel benne van.
Van konyha, DV-al még egyszer elmegyünk bevásárolni. Nyers
tintahalat, krumplit és harminc eurocentes virslit veszünk, DV istenien főz,
meg szeretné ezeket sütni. Kicsit nehezen boldogulunk a dögökkel, a
vendéglátónk azonnal beszáll a buliba, és félelmetes gyorsasággal kibelezi a
tintahalakat, valóságos főzőtanfolyamot tart. Valahonnan bor is kerül,
megkínálnak, isteni… Mondjuk kissé el lett sózva a kaja, de ízlik. Megint
kirajzunk, ezúttal túrabotot vásárolni DV számára, van itt egy egészen nagy
sportbolt, legalább tizenötféle túrabottal.
Este héttől van zarándokmise az iruni templomban.
Állítólag egy népes francia csoport innen rugaszkodik neki a Camino Frances-nek
– lehet innen is, vannak leágazások a délebbi útvonal felé. Nem vagyok biztos
benne, hogy a mondott templomban kötöttünk ki, de mindenesetre tényleg volt
mise, amiben szóbahozták a peregrinókat, és volt áldás is… A templom
hátulsó részében ültünk, szinte éreztem, ahogy végighullámzik az áldás a
templomban, és elér bennünket.
DV nagyon él – mindenféle nyelven kommunikál,
kapcsolódik és társalog, én visszahúzódok. A Ji Csing azt tanácsolta, húzódjak
vissza, mint a víz, vonuljak vissza a háttérbe… Nem nehéz, mert DV mellett
úgyse tudnék érvényesülni. A kis fürdőszobában mókás feljegyzés van az ajtóra
celluxozva Négyféle nyelven tudatják: „érvek, hogy ma miért ne fürödj”. Igaz,
hogy ez az egy kis helyiség van vagy ötven emberre, vécéstül. Nem mintha nagy
igény merülne fel a zuhanyozásra. A konyhában egy csapat német és francia fickó
bulizik, hangoskodik – mutasson nekem valaki még egy helyet a bolygón, ahol ez
nem torkollik verekedésbe! Már épp kezdem fogalmazgatni magamban a német
mondatot, amivel majd csendre intem a csipetcsapatot, amikor az erélyes hospitalero
fellövi a pizsamarakétát. Villanyoltás, szilencium. Fekszem a félhomályban a
hálózsákomban és boldog vagyok.
Július 27. szerda. Irun-San Sebastian/Donostia
Bekapok pár falat kétszersültet – vendéglátóink
jóvoltából ki van készítve az asztalra – korán van még, épphogy pirkad,
csepereg az eső. Ahogy halkan becsukom magam mögött az albergue ajtaját,
és kattan a zár, érzem: ez az a pillanat, ahol az út valójában elkezdődik.
A sárga nyilak remekül mutatják az utat. A derék
baszkok még azt is megjelölték, hogy merre nem szabad menni (sárga X). Hamar
kiérünk a városkából – a szántóföld felett esőpára lebeg, a nap pillanatra
megcirógatja a felhők esőtől hasas alját – nem is látjuk többet ma. Szittyós
utakon, nedves ösvényeken kapaszkodunk felfelé, jellegzetes erdő- és nedves
gombaillat száll, akárha pincében lennék, boldogan szimatolok a nedves
levegőbe. Néhol ázott, apatikus lovacskák ácsorognak, foszladozó falevelek
köröznek a pocsolyákban. Minden őszies, sárguló páfránylevelek hajolnak felém,
cifra széleiken milliónyi ragyogó esőcsepp rezeg. Hamar elszakadok DV-tól, más
a tempónk. Ha az eső készül rázendíteni, azt a hangból lehet tudni: a közeledő,
finom esőkopogás intő jel, hogy most kell magamra húzni a vízzáró réteget. Az
itteni eső egészen speciális, külön szó is van rá: zirimiri
(csirimirinek mondják). Aprószemű, sűrű, és átrágja magát mindenen. Amikor a
Vértesben esőben kipróbáltam az esőkabátomat, ott ilyen nem történt. Pillanatok
alatt csuromvizes vagyok, „vízhatlan” esőkabát ide vagy oda.
Néhol találkozom DV-al, például a Jaizkibel hegyen,
kedves kis ötszáz méteres szintkülönbség felfelé, meglepődök a kitáruló
panorámán. Tiszta időben egészen pazar lehet, látni a tengert – most ólomszürke
felhők úsznak az égen, köztük egy megtévesztően kék tiszta ég-folt.
Kinyílik a táj – magasan a tenger felett haladunk
egy keskeny ösvényen, lent komor sziklákat ostromol a kékesszürke tenger, fehér
habtajték táncol, végig-végigfut egy esőfelhő a szürke égbolton – legalább
ötször sikerül egymás után eláznunk. A baszkok nem bízzák a véletlenre a sárga
nyilakat: van, ahol öt is van belőlük, igaz kettő az egyik, három a másik
irányba mutat. Végül is többség dönt alapon navigálok… Egy helyen alternatív
útvonalat kínál fel egy tábla „hegymászó peregrinók” számára, négy nyelven.
Eső ide vagy oda, csodálatos a táj. Boldoggá tesz a
keskeny ösvény a tenger felett. DV hangosan társalog egy fickóval, szándékosan
lemaradok, zeng tőlük a vidék.
Lefelé visz az út, halásztelepülés ez a két Pasai az
öböl két oldalán: Pasai Donibane és Pasai San Pedro, ez aztán Baszkföld a
javából. Spanyol felirat véletlenül sincs, ellenben minden házon ott leng a
piros-fehér-zöld X rajzolatú baszk zászló és az elszakadást követelő
transzparensek. Talán az eső is teszi, de a sötét, szűk, ódon utcák és a
számtalan zászló háborús hangulatot kelt bennem. Az öbölbe kiérve elveszítjük a
jelzést, de azonnal mutatja valaki az irányt: egy stég felé. Na most akkor
hogyan tovább? Menetrend sehol, ám nem is kell: amikor a hajós látja, hogy
összegyűlt a nép a stégen, átjön a kishajóval. Pár perc alatt átkelünk az
öblön, milyen hangulatos a sok kis színes halászhajóval, imbolygó árboccal. A
túloldalon persze felfelé kell menetelni, nem is keveset. DV panaszkodik,
felteszi a nagy kérdést: „mit keresek én itt?”. Tornacipőben jött, ami régesrég
átázott már, feldörzsölte a bőrét… megállunk egy alacsony kőfal mellett, amire
fel lehet ülni, előszedem a mobilműtőt a hátizsákomból. Ragasszuk le a sebet,
legalább ne amortizálódjon tovább. Az én bakancsom derekasan állja a sarat –
szó szerint. Megérkezik az utolsó esőroham, ami alaposan kitesz magáért.
Mindenem átázik, de legalább nem fázok. Gyönyörű fürtös virágok lángoló
narancsszín szirmain csurrannak az esőcseppek. DV szerint ezek orchideák, én
inkább valami liliomfélére tippelek.
Tűnődök DV kérdésén, magamra értelmezve: én mit
keresek itt? Miért jöttem? Nincs rá válaszom, még. Annyit tudok, hogy elemi
erővel hívott az út, szinte elszédültem, ha csak gondoltam rá, úgy január óta.
DV nem ennyire elszánt. Már most a szökést fontolgatja valami melegebb,
szárazabb, napfényesebb tájra.
Lassan kitisztul az ég, megérkezünk San Sebastianba.
Nagyváros a javából. A sárga nyilak a tengerpart felé vezetnek, beszélgetünk,
erre megszólít egy barna, copfos leányzó: magyarok vagyunk? Persze. Őt Ritának
hívják. Eleinte nem vagyok elragadtatva a dologtól, hogy itt is magyarokba
botlunk. Szerencsére Rita se tolakodó. Látom, ahogy ormótlan hátizsákjával
elcsattog a tengerparti sétányon.
Leülünk a kőfalra, ami a homoktól védi a sétányt, és
két órát töltünk azzal, hogy bámuljuk a pocsék időnek fittyet hányó
szörfösöket. Mert ez itt szörfparadicsom, van „surfeskola” is. Sose gondoltam
volna Baszkföldről.
A netes élménybeszámolókat, útinaplókat olvasgatva
gyakori motívum az első napokban tönkremenő térd és az emiatti hazautazás. Ezt
otthon nem igazán értettem. Hát, most már megvan. Ez az utolsó eső sokat kivett
belőlem, a huszonöt kilométeres táv pedig át a hegyeken jó „beavatás”. DV
szerint persze nem kellett volna Irunba mennünk, innen is lehetett volna
indulni.
Lassan-lassan szárad a holmink, kiteregettük a kőfal
tetején, etetem a sirályokat. DV azt mondja, ne etessem őket, mert a kenyér árt
nekik. Szerintem a falánk, betonbendőjű sirályoknak semmi sem árt, aminek
ötezer év alatt van a felezési ideje.
Ideje megkeresni az alberguét. A Tourist infónál
kezdünk, meglepően modern, és sorszámot kell kérni (!). Akár egy bankfiók.
Viszont hamar sorra kerülünk, kapunk térképet, rajta készségesen bejelölik a
szálláshelyet. Secperc meg is van – közben kisütött a nap, végre lepakolhatunk.
A szállást két vén baszk üzemelteti, katonásan megy a beléptetés, egyenként és
szigorú követési távolságot tartva. Végre mosás, fürdés!
Szállásunk egy nagy sportiskola, nyár lévén nincsen
tanítás, eléggé zegzugos, emeletes épület, meg át is építik éppen. Az
eligazodást így belül is sárga nyilak segítik, jót mosolygok ezen. Sárga nyilak
vezetnek még a vécéhez is. A fénymásolót előbb találom meg, mint a
ruhaszárítót.
Jöhet a városnézés. Megnézzük a mesés Miramar parkot
a tengerpart felett – valaha királyi nyaraló volt, csodálatos panorámával a
Santa Clara sziget felé – szép ez a város, és feltűnően rendben van tartva. A
tenger lassan apályra húzódik vissza, táncol a fény a nedves homokon,
lábnyomainkba tengervíz szivárog, árnyékaink megnyúlnak. Megnézzük a San
Sebastian templomot – szegény szent, emlékszem a legendájára. Az
elpusztíthatatlan keresztény római légionárius, aki túlélte, hogy egy kínzócölöphöz
kötözve sündisznóvá nyilazzák… A templombelsőben mély harmóniát, szépséget és
rendet érzékelek, jó itt üldögélni egy kicsit… a Buen Pastor, a másik templom –
tornyát láttuk a vonatablakból – neogótikus és hivalkodó, nem tetszik. Belső
tere gótikusabb akar lenni a gótikánál.
Ami viszont nagyon tetszik, az a mentás fagyi a
kikötőben. DV meghív egy horribilis méretű gombócra, nagyon finom… a
tengerparton sétálunk vissza, kezdem érezni a lemenő nap fényét a hátamon,
mégiscsak július van.
Július 28. csütörtök. San Sebastian-Zarautz
Igaz, huszonnégy karátos lidércálmom volt. Egy
kedves tündér-gyereket láttam álmomban, aki „gyanús” volt a számomra – ahogy
látta, hogy nem tud becsapni, felvette az igazi alakját. Démonná változott,
keményen birkóztam vele, míg át tudtam passzírozni a fény kapuján… Fejfájással
ébredtem és összetörve, mintha tényleg verekedtem volna.
Kifejezetten jó útra kelni. Felfelé, felfelé egy
parkon keresztül, érződik, hogy ma jó idő lesz… Igazi rózsaujjú hajnal,
napkelte a tenger felett. A felhők aranyszín hasadékán kisüt a nap, a tengeren
már nevetve táncol a reggel, a távolban egy-két hajó árnyéka vibrál.
Lefényképezem a világítótornyot a napkeltével. DV művirágcsokrot guberál.
Találunk egy önkiszolgáló pecsételőhelyet. Aki akar,
vizet is vehet innen, és beírhat az emlékkönyvbe. Örülök ennek a
Camino-megnyilvánulásnak, itt minden ilyesminek fokozott értéke van, nem
vagyunk úgy elkényeztetve a spirituális gondoskodással, mint a Francesen…
A kőfalra felírták, hogy Ultreia, ennek is örülök. Menj hát túl, túl az
ismerten, túl az úton, túl a túlon is…
Köröskörül szántóföldek, jobbra távolban a tenger, a
puha-kék ég. Foltos tehenek, birkák, lovak, kecskék… mindenféle állat nyüzsög.
Leülünk reggelizni egy nagy, kiselejtezett traktorgumira. DV előszed egy kissé
gyanús májpástétomot. Gyanúsan alacsony volt az ára is. Mindegy, megesszük,
lesz ami lesz. A ruháim biztosítótűvel rögzítve száradnak a hátizsákon. Egyre melegebb
van. Jó egy rövid szakaszon erdőben menni, és jó egy forrásra bukkanni… egy
nagy kőre minden létező módon kiírták, hogy jóféle ivóvíz. DV egy fickóval
társalog, aki tengerész Liverpoolból és szeretetreméltó zsiványnak látszik.
Vastag a bőre, szó szerint.
Azt hiszem, Orio a neve a városkának, ahová
beérkezünk. Zegzugos sikátorok, ötszáz éves házak – mindegyiken van ismertető
tábla – láthatóan büszkék rá és rendben is tartják. Elképesztő, hogy akkortájt
épülhettek, amikor nálunk Mátyás király uralkodott. Nálunk ilyesmiből mára pár
kő volna csak, itt pedig folyamatosan lakják… Kicsit feszélyez, hogy a
felségjelzésként a hátizsákomon lengedező lepkemintás bugyival kell
végigvonulnom a szép középkori településen, de ez hamar elmúlik – része a
peregrinó-identitásnak, hogy az ilyesmi ne zavarja az embert… Egy padon leülünk
kesudiózni, nézzük a vizet, a túloldalon lévő modern építményeket. Jó hosszú
utat kell megtenni az öbölben. Van egy alagút, jól összegraffitizve. Az alábbi
feliratok olvashatóak rajta:
„Szabadságot Baszkföldnek!”
„Halál a nácikra!”
„Buen camino!”.
Hát igen, ez más erőtér, mint a Camino Frances.
Ragyog a nap, kitárul a táj, meglehetősen fáj a
lábam és a hőség is elterpeszkedik. Meseszép a látvány, ahogy elénk tárul
Zarautz és az öböl. A del nortés útikönyvek borítóján általában ez a látkép
szerepel, az enyémen is. „A Bizcaya-i öböl gyöngyszeme”. Tényleg mesés. Vannak
padok, DV elnyújtózik az egyiken.
A szálláshelyünk most is egy általános iskola.
Megjegyezhetetlen baszk nevű utcában található, nem is tudom, hogy találtuk meg
olyan könnyen. Igazi tengerparti városka ez, csodálatos stranddal, pálmafás
„bícs” húzódik kilométereken át, a sétányon halvendéglők sora… Klassz. A mai
gyalogtúra nem érte el a huszonöt kilométert, hamar ideértünk, még nyitás
előtt. Egy garázsban viszont át tudunk öltözni fürdőruhába, hátrahagyva a
cuccot megrohamozzuk a homokos tengerpartot. Először valami fazekasműhelyes
pincében próbálunk átöltözni, amit aztán bezárnak, kisebb kalamajka, majdnem
elveszítem a jógaközösségtől kapott malámat és a kagylót. Tanulság: ne kötődj jelképekhez!
Pedig sajnálnám, ha elveszíteném a kagylót. Tavaly
szedtem Fisterrában, a Halál-parton, kifúrtam és most a nyakamban lóg.
Tulajdonképpen a fisterrai élmények miatt vagyok most itt: ott, a Costa da
Mortén kicsit nekem is végem lett, nem csak az útnak… Vissza kellett jönni,
végére járni a dolgoknak… kicsit visszavinni a kagylót. Ezért sem buszozok.
Buszon vagy vonaton ülve nem lehet végére járni a dolgaimnak, csak lépésről
lépésre, szó szerint…
Berohanok a tengerbe, hátrahagyva a – belevarrva -
több mint ezer eurót tartalmazó gatyámat. Egy hatalmas görgőhullám azonnal
felkap, majd maga alá temet, felnyalom a tengerfeneket, köpködve-cikákolva
merülök fel. Azonnal megmentőre találok egy fiatalember személyében, aki
megmutatja, hogy kell felfeküdni a hullámokra, és a továbbiakban is „vigyáz”
rám. Igazán lovagias. Élvezem a hullámfürdőt, nagyon is… néha percekig csak kis
hullámok jönnek, aztán egymás után négy-öt hatalmas nagy is, nem lehet
kiszámítani. Van, hogy hátat fordítok, legyen meglepetés a hullám mérete,
máskor hátamra fekve lebegek, és nézem a fölém tornyosuló hullámtarajt… DV
félti a kontaktlencséjét, inkább napozik.
Délután aztán szépen bejelentkezünk a szálláson,
összegyűlt a nép, ismét szúrós tekintetű baszk bácsik végzik az
adminisztrációt. Alighanem a pedellushoz van szerencsénk. A szoba „békeidőben”
alighanem az iskola ebédlője, a jellegzetes tálcás-kajakiadó ablakkal.
Kivételesen nem emeletes ágyak vannak. Odakint kicsit elhanyagolt kert, remekül
szárad a mosott holmi a kifeszített madzagon, viszont olyan esőt látok, amilyet
még soha. Mintegy két négyzetméteren esik, hosszan. Felnézek az égre, mert nem
hiszek a jelenség természetes eredetében – pedig tényleg, egyetlen kicsi, de
ádáz felhőcske van felettünk.
Műanyagszékek, billegős asztal, kagylókonzerv –
szárad a hajam, olvasom az útikönyvet, naplózok, ejtőzök. A szomszéd asztalnál
társalgó spanyol srácok alighanem megjegyzéseket tehettek, mert kicsit zavarba
jönnek, amikor meglátják, hogy a kezemben lévő útikönyv spanyolul van. DV
viszont felfedez egy döglött fecskét, és reklamálni megy. Alaposan el kell
magyarázni a bácsinak, hol a lelet. Seprű, lapát, „fecskekadáver”, fejcsóválva
mondja: „ez már jó régen ott lehetett”. Alig tudom visszafogni a feltörő
nevetést.
Gyönyörű ez a városka, igazi nyaralóhely, el tudnék
itt tölteni egy hetet is… Megünnepelendő a napot vacsorázni megyünk egy
tengerparti vendéglőbe, pontosabban a „Surf Clubba”. Terítő helyett papír van,
rajta képregények és viccek. Az étlap baszkul van. Értelmezhetetlen, hosszú
ételnevek, rengeteg mássalhangzóval. DV megkérdezi a pincérlány, mi ez a Txtx…?
„Hal” – mondja a lány üdvözült mosollyal. „És ez a Txztx…?” „Hal” – jön ismét a
válasz. Oké, hal, találomra rendelünk – mondjuk én úgy, hogy bármit, ami NEM
hal. Paella, fél grillcsirke… él az Úr. Almabort is iszunk, méregdrágán, ez a
út első sidrája. Tavaly sidrafüggők lettünk Galíciában… Gyönyörű a naplemente a
tenger felett, ahogy narancssárgára változik az ég az Egérke-sziget felett.
DV versben foglalja össze a jövőképét, amiben szerepel egy kiküldetés:
Agfanisztán, Koszovó,
Miatököm, Caminó.
Gyönyörűséges az este, bársonyos az éjszaka,
gyöngyfüzérként gyúlnak ki az öböl lámpái.
Nem igazán száradt meg a cuccom, holnap is
mobilszárítás lesz, hátizsákon, ziherejsztűvel.
Július 29. péntek. Zarautz - Deba
A mai rémálom: megőszül a hajam és kihullik.
Hajnal előtt kinyílik a szemem, éber vagyok, mint a
gyík. Négy óra lehet, DV is ébren van, hát akkor induljunk. Az öböl most is
gyönyörű – még tartanak a bulik, tivornyázik az ifjúság a sétányon. Egy
különösen pihent agyú egyed felugrik és rap stílusban kíván buen caminót…
Aranyos. Mások kissé részegen most ténferegnek haza. Számunkra meg már új nap
kezdődik…
A sötétségben lámpafüzér mutat utat, világos pászmák után
mélységes mély sötétség, mintha álmodnék, valószínűtlen az egész. A tengert nem
is látni, csupán moszatszagát, és halk morajlását hozza az éjszakai szél.
Feloldódom a meleg, tengerszagú éjszakában… Aztán aszfaltút mentén gyalogolunk,
szürkén pattan meg a sötétség-burkolat az égen. Sivár a pirkadat. DV a
békefenntartó-kiképzés részleteivel szórakoztat, én meg azon fantáziálok, miket
tettem volna a helyében.
Trappolok, trappolok. Néha egy-egy teherautó húz el
mellettem.
Getaria városnál olyan a tengerpart, mintha egy börtönhöz
tartozna. Magas betonfalak, erődszerű part, szürkeség – sehol egy fa, vagy
bármi, ami szép. Mégis itt ülünk le reggelizni, itt az ideje. Kicsit
kóválygunk, nehezen lesz meg a továbbvezető út a kikötőn, a végtelen
homokdűnéken és a városon át. Megmentek egy pocsolyába hullott bogarat – nem
szeretek szenvedést látni.
Aztán jön Zumaia. Minden irányból megnézzük a
hajógyárat, ahogy megkerüljük az öblöt. Az ebédszünetet felharsanó sziréna
jelzi, összerándulok. Szokatlan baszkul látni a kiírást: Donejakue Bidea,
azaz Szent Jakab útja… Innen felfelé, felfelé vezet az út. Élvezem. Engem erre
terveztek. Rövid, izmos lábak, alacsony súlypont, alkati szívósság. DV viszont
nehezen bírja.
Na ezt már szeretem. Erdő, ösvények, csodás párák,
tehenek. Néhol a sárga nyíl beparancsol a parasztudvarra is. Először nem akarom
elhinni, hogy tényleg ki kell nyitnom a kaput, be a tehenek közé – udvariasan
köszönni a bikának – majd a fészer mellett el, végül a hátsó kapun ki a mezőre,
ott folytatódik az út… Ebből is látszik, hogy itt nem megy át százezer ember,
mint a Francesen. Később már nem is tudom, mikor vagyok bent, valaki
magánterületén, és mikor kint… A kapuk, „tehéncsapdák”, madzaggal-lánccal csukható
kapuk számtalan kreatív változata jön.
És, hát, a SZAG. Tavalyról már ismerős, egyáltalán
nem ellenséges, de igen intenzív agrár-ájer ölel át. Részint trágya- részint
cefre, leírhatatlan.
Jópofa „kocsmára” bukkanunk egy hegytetőn. Egy tábla
köszönt: „Buen camino, peregrino”, és felirat: „házi almabor, másfél
euro/üveg”. Lavór vízben állnak a sidrás üvegek, egy doboz a becsületkassza, és
az előzékeny farmer még dugóhúzót is kikészített. Mindjárt három üveggel
veszünk – érdekes feladat rögzíteni a hátizsákra a palackokat – egy üvegnyit
pedig azon nyomban meg is iszunk. Rusztikus íz, szénsavas frissesség, nem
elhanyagolható alkoholszint. A továbbiakból arra emlékszem, hogy csurom
izzadtan rohanok fel a hegyoldalon, és egy lovat ölelgetek. (A ló kezdte!)
Középkorias faluba érünk, páran az árnyékban
pihennek, mások a kocsmában – megismerkedek egy idősebb forma, sovány, szívós,
napbarnított német nővel. Dohányfüstben és konyakban pácolt arca csupa ránc,
Trierből jött. Ez egy típus, igazi elnyűhetetlen germán bakancstalp, a világ
legvalószínűtlenebb helyein lehet összefutni ezekkel.
Azért ez fizikailag elég kemény. Az út változatos
kihívások elé állítja a peregrinót: tegnapelőtt bőrig áztunk, tegnap
enyhe napszúrás, ma lerészegedés… Nehéz a zarándokélet…
Franciák rajai csacsognak és haladnak az úton. DV aggódik,
„nehogy telefoglalják ezek itt nekünk az alberguét”, de kiderül, hogy az
aggodalma alaptalan: ezek elkényeztetett népek, előre foglalt hotelszobák
várják őket. Látok egy kiírást, 7 euró/ nap áron szállítja valaki a
hátizsákokat… Így könnyű!
Deba jó meredek tengerparton épült. Hihetetlen, de a
sárga nyíl az utcán belevezet egy liftbe. A szabadtéri lift van hivatva
szállítani azokat, akik nem akarnak lépcsőzni. Itt is a Tourist Infónál kezdünk
(baszkul: Buleoga Turismo), ami jó ötlet, mert itt kapjuk meg mindjárt
az albergue kulcsát is. Itt kell regisztrálni. Elmagyaráztatjuk magunknak az
odatalálást is, most jól jön a Relaxa nyelvi anyag, szinte életre kelnek az
ismerős mondatok, még én is értem a magyarázatot. Lift, visszafelé. Eldugott
lépcső, az életbe’ meg nem találnám, ha nem lenne jelezve. Zuhany, végre!!!
Átizzadt gönceimet kimosom, kiakasztom száradni. Hátha ma sikerül
megszáradniuk. A zuhanyozó ablakából is gyönyörű a kilátás. Milyen jó, hogy nem
kell négyig, a hivatalos nyitásig várni, ideadták a kulcsot… A szállás –
természetesen – egy iskola. Rég nem jártam annyit iskolába, mint itt
Baszkföldön! Érdekes számlát kapunk: donativo, 5 euró. Vagyis önkéntesen
adakozz 5 eurót. Lassan befutnak a többiek is. Furcsamód rettentően
fázom, DV is. Valahonnan kerít egy hőmérőt („hay un termómetro aqui?”),
kiderül, hogy belázasodott. Nekem van lázcsillapítóm, DV meg kap valakitől, ezt
a részt átalszom. Megisszuk a második üveg sidrát. Aztán kicsit jobban leszünk,
lemegyünk a tengerpartra – itt is gyönyörű a strand, hatalmas hullámok
ostromolják a partot megerősítő sziklákat, egy helyen gejzírként tör fel a
homokkal kevert tengervíz a betonmóló résein. Tele is megy vele
orrom-szám-hajam. A betonfalon hatalmas Szabadságot Baszkföldnek!
felirat, alatta monokiniző lakosság.
Fekszem a tengerparton, aztán egy park zöld füvén,
nagyon szép hely ez… mélykék a tenger, hatalmasak a hullámok, a parton
szörfsuli. Először szárazedzés: a gyerekek a homokban fekszenek, vezényszóra
kaparnak, majd felpattannak a szörfdeszkákra, és eljátsszák, hogy
egyensúlyoznak rajta… miközben fél méterre tőlük ott nevet és táncol a tenger.
Kicsit túlvásároljuk magunkat élelmiszerekkel, a
harmadik üveg almabort a házigazdának ajándékozzuk.
Dideregve, a hálózsákomba burkolózva alszom el.
Innentől viszont legalább vége a rémálmoknak: túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
emlékezzek rájuk.
Július 30. szombat. Deba – Markina
Szembesülünk a logisztikai problémával: nincs hely a
kajának. Meg kell enni. Flan, azaz karamellpuding, szeretem, le is csúszik
hamar.
Át a hídon, még sötét van… végig felfelé vezet az
utunk. Erdei ösvényeken ér a pirkadat. DV folyton lemarad, ahányszor viszont
utolér, mindig enni akar, gyanús. Azt állítja, hízik. Kizárt, alkatilag alkalmatlan a hízásra.
Felfelé, mindig csak felfelé… új ismerőseim is utolérnek.
Jön a népes, vidám spanyol család, a liverpooli tengerész, Rita, a kalapos,
szőke német srác, az olaszok… Kezdünk csapattá érni. Egy masszív, húzós
emelkedőn mindenkivel összefutni, még a biciklistákkal is, akik szentségelve
vonszolják felfelé a bringát a meredek emelkedőn.
Végre szép, igazi erdő! Egyedül ballagok, szuper.
Most kezdek ráhangolódni a gyaloglás ritmusára és magára a Caminóra: kezdenek
megérkezni a spirituális jóérzések is, a belső béke és a hála…
Mókás kis tábla fogad az erdőben: Camino Café
100 méter múlva. És valóban: egy lakókocsi parkol a dzsingában, kifeszített
ponyva, alatta fotelek, hintaágy, egy fatörzsre szerelt polc. A polc felett
jókora Jézus-kép, a polcon különféle javak: néhány gyümölcs, csoki, miegyéb.
Mindez adomány-alapon megvásárolható. A lakókocsi gazdája egy új-zélandi hippi
srác, leteszi a Bibliát, amit olvasgatott a hintaágyban heverészve… Nos, ezt
érdemes közelebbről is megvizsgálnom. A fickó főz nekem egy irgalmatlan erős
törökös kávét, beszélgetünk. Van emlékkönyve is, beleírhat, aki akar.
Belelapozok a füzetbe – egy korábbi oldalon magyar bejegyzés: „zsírbálna,
megacool!”. Nincs nyelvi gátlásom, a szőke srác szemében végtelen béke és
szabadság. Itt lakik, ebből éldegél, jól érzi magát. Nem mondom, hogy nem
irigylem – eszembe jut a neurotikus munkahelyem, a stressz, az állandó
teljesítménykényszer… Lehet, hogy eljön az az idő, amikor én is kiköltözöm az
erdőbe.
Ez testileg-lelkileg feltöltő találkozás volt.
Ilyenekért – is – vagyok itt.
Mi tagadás, a rasztahippi kávéja turbóenergiát
adott. Az 500 méteres szintkülönbségen szinte átröppenek, fel se tűnik. Az út
lejteni kezd, találkozom egy félmeztelen, szívós-inas francia fazonnal,
csomókban lógó hosszú haja verdesi a hátát, kiderül, hogy valaha idegenlégiós
volt. Kilométereken át légiós históriákkal szórakoztat, és cseppet se zavarja,
hogy nem tudok franciául. Igaz, nem is kell, mert a koma el is játssza a
mondanivalóját. Tűz a nap.
Hamar beérek a mára rendelt pihenőhelyre, ez
Markina-Xemein városka, a mező után azonnal következnek a középkori házak,
harsányzöld fű és ódon-barna kő. Először is benézek a Szent Mihály (San Miguel)
templomba. Odabent félhomály és hűvösség – meg is szédülök, hátizsákot le, le
kell ülnöm egy kicsit – ami pedig a legérdekesebb, hogy ez egy kelta dolmen,
két egymásnak támaszkodó irdatlan nagy szikla, amit láthatóan körbefoglal a
templom. Tettek eléje egy oltárt, kereszttel, ennyi. Végtére is, a templom szó
szent helyet jelent, nem pedig épületet.
Szemembe csap a napfény, amikor kilépek. Hamar meglesz az
albergue, ami ezúttal egy karmelita kolostor. Jócskán van még idő nyitásig, az
épület előtt kis zöld park van, leheveredünk a fák alá, piknik-hangulat, nagyon
kellemes. Szépen becsorog mindenki. Van néhány érdekes figura. Én például
biztosan nem tetováltatnék pisztolyt a hónaljamra, mint a rasztahajú,
orrpiercinges lány. Van egy spanyol nő, akit Maria Caminónak hívnak. Nem
hisszük el, de megmutatja a személyijét, tényleg. A francia vadember még jobban
nekivetkőzik, a túrabotján szárítja a cuccát. (Soha többé nem találkoztam velük.)
A liverpooli tengerész egy folytatásos kolbászt lenget a levegőben, DV pedig
elnyúlik a tengerzöld strandkendőjén.
A kolostorról érződik, hogy megszentelt hely. A
kerengő egy szakasza székekkel van lezárva, innen kezdődik a clausura,
ahová nincs bemászkálás. Néha az ablakban feltűnik egy-egy elmosódó
szerzetes-sziluett, egyébként velünk itt is önkéntesek foglalkoznak. A hajdani
refektóriumban zajlik az adminisztráció. Masszív egy épület, és – láss csudát –
van centrifuga. Ki is használom az alkalmat, nagymosás.
Lehet, hogy a vitaminok teszik, de tele vagyok
energiával. Ez az egész nap ilyen volt. Ezzel szemben DV „haldoklik”, téma a
szokásos: a szex és a kísértetek. A kísértetekkel
kapcsolatban meg megnyugtatom, hogy megszentelt helyen van, biztonságban.
Valószínűleg most is lázas.
Én annyira jól vagyok, hogy úgy érzem, akármeddig
tudnék menni. De azt is tudom, hogy ezzel vigyázni kell. Nincs kedvem enni se,
mert a kaja helyét az élmények töltötték ki, mondhatnám el vagyok telve velük.
De ezzel is vigyázni kell.
Hol lehet itt vacsorázni? Felderítőútra indulok.
Elég megkerülni a kolostorépületet – csengnek-bongnak a harangok -, máris
megvan a középkori városmag. Minden épületen ott leng a baszk zászló. Sok kis
kocsma is akad, a járdára kipakolt asztalokkal-székekkel, és többnyire
ismerősökkel tele. Mind velem akar inni egyet. Bakancstalp asztalához oda is
ülök, elém tol egy hasas üvegpoharat, tele aranysárga folyadékkal, kövér
jégkockák uszimusziznak benne. Hopp, belehörpintek, fennakad a szemem: basszus
– khráá – ez konyak!!!
Edzett asztaltársam közli, hogy őt is meglepték az
itteni adagok, de nagyon szimpatikus neki mindez.
Nehezen szabadulok, ráadásul a konyakhistória
kiverte a fejemből még azt is, hogy hol lakok. Pedig láttam egy szimpatikus
vendéglőt – hol is? Összefutok DV-al, a nyugdíjas belga vasutas társaságában
van, ritka nagy mókamester lehet a fickó. Megtaláljuk a vendéglőt a kolostor
mögött. Jöhet a vacsi 10 euróért, a kocsmárosnénak kiadó szobái is vannak,
„amennyiben nem horkoltok”. Látható szeretettel és kedvességgel teszi elénk a
tányérokat… jó sűrű tökleves, aztán borjúmájat rendelek. Nem mondhatnám, hogy
teljesen friss, de semmi bajom nem lesz tőle, és rengeteg kalória. Kell is. Már
most láthatóan olvad le a bordáimról a zsírocska. Persze a menühöz vörösbor is
jár, jól is alszom tőle… Jó szívvel adták.
Július 31. vasárnap. Markina – Guernica
Viszonylag későn indulunk, a tegnapi „halálnap” után
senkinek sincs kedve felkelni. Párás útszélek, mezők, tehenek, kapuk. Néhol a
parasztudvarra is be kell menni. A jelzések újak, biztatóak.
Szép a táj, a fotóim is kezdenek megszépülni. Hol
egyedül ballagok, hol találkozom néhány útitárssal, ez mind jó. Kővel kirakott
ősrégi utak, hajdani vasalt kocsikerekek által kikoptatott mély vájatokkal,
igazi középkori ösvények, kevés helyen maradt ez meg – túlságosan is
iparosodott vidék ez, az aszfaltutak felszabdalták a régi gyalogösvényeket. Egy
helyen többen megálltak egy jópofa csacsit etetni a kerítésen keresztül, a
lapátfülű állatka nálam is bepróbálkozik, bekapja a nadrágszáramat és nem
ereszt. A belga vasutas szabadít ki, amikor egy marék friss füvet kínál a
csacsinak.
Bolibar tetszik. Igazi baszk miniváros, négyszáz
lakosa sincs, de muskátlis ablakaival, középkori részleteivel elbűvöl. Itt
született Simon Bolivar, a szabadságharcos, Bolívia névadója.
DV-vel egyszerre érek a Ziortza-i kolostorhoz. Azt
hiszem, ciszterciek, de erre nem mernék megesküdni. Bemegyünk szétnézni –
szépen rendbehozott középkori épület, természetesen van rajta kagyló és benne
Szent Jakab, ez errefelé (is) elmaradhatatlan. Ám van egy nagyon kedves
szerzetes bácsi is, aki azonnal magyarázni kezd a helyről, látható
büszkeséggel. Kiderül, hogy magyarok vagyunk, erre az is kiderül, hogy Rita itt
aludt. A kapu felett kőbe vésett sas és koponya, a legendára utal: valaha egy
sas emberi koponyát dobott erre a helyre, és a középkor emberének ez
természetesen azt jelentette, hogy itt kolostort kell alapítani. A bejárat
előtt, a tornác faszerkezetének túlnyúló csapolása egy helyütt állatfejes
faragású. Feltűnik a pogány, elnagyolt farkasfej, rá is kérdezünk. „Ja az? La
Loba” – mondja a legnagyobb természetességgel az atya. DV elmeséli a La
Loba, a Farkasasszony legendáját. Régi kelta dolog ez, és milyen jól megfér az
aszketikus katolicizmussal…
Ragyog felettünk a nap, nedves erdőmélyen ugrálunk át a vízátfolyásokon és pocsolyákon, körben sűrű dzsungel.
Ragyog felettünk a nap, nedves erdőmélyen ugrálunk át a vízátfolyásokon és pocsolyákon, körben sűrű dzsungel.
DV lemarad valahol. Nagy a hőség. Leülök egy helyen
az ösvény szélén, csak úgy, sehol senki – jól esik a pihenő. Aztán megpihenek
egy Montalbán nevű helyen, meg még valahol, a templom mögötti hűs árnyékban.
Átkelek egy ötszáz éves hídon is, teljesen benőtte az erdő, egy megfakult tábla
viszont van, ami tudósít arról, mióta is használják a zarándokok ezt a hidat…
A baszkföldi templomok egyébként fotózhatatlanok.
Többnyire az ajtajuk is zárva, amit sajnálok, mert az útikönyvem szerint szép
preromán kori falfestményeket láthatnék. Masszív kőkockák, torony vagy
bármiféle külső díszítmény nélkül, vaskos kövekből, parányi lőrés-ablakokkal.
Legalább ezer évesek, átlagosan. Minimum belógnak a villanykábelek, de ha az
nem, akkor egy trágyadomb rontja le az összhatást.
Az út végére gyilkos emelkedő jut. Bozót, sár,
vízhólyag. Szörnyű. Megint meg kell pihennem az ösvény mentén, leterített
széldzsekimen. Felbontok egy kagylókonzervet – magamra is borítom, most már
paprikás olaj is van a nadrágomon, de egy kis pihenő csodát tesz. Mellettem
hűl-szárad a bakancsom, a zoknim.
Jön két kilométer tűző napon, aszfalton. Alighanem
enyhe napszúrást kaptam. Hangosan éneklem az Om szváhá mantrát, egészen
Guernicáig. Ott aztán végképp filmszakadás, bóklászok fel-alá, félkómásan,
amikor valami olasz biciklisek megszólítanak, hogy fényképezzem le őket egy
épület előtt. A fotómasina kijelzőjén át veszem észre az A4-es méretű, ajtóra
celluxozott papírlapot, miszerint Atepertxea erromesak, vagyis ez itten
kérem egy zarándokszállás (ami sehol nem szerepelt a könyvemben). Tuti, hogy elmentem
volna mellette. Természetesen ez egy iskola, van fehérköpenyes menzás néni és
öt euróért vacsora is, paradicsomos tészta, természetesen. Szédülök és didergek
egyszerre. Most először – és utoljára – legyint meg az érzés, hogy mit keresek
én itt? Rám tör a teljes kisebbrendűségi komplexus, lúzernek, elveszettnek
érzem magam.
Mosás, hajmosás, pihenés, vízhólyag-lecsapolás. Még
a napégette tetőteraszon is ráz a hideg, de jól szárad a hajam a szélben. Jöhet
a városnézés. Guernicát – úgy emlékszem - 1937-ben a Kondor légió
leszőnyegbombázta, úgyhogy itt semmi különösebb látnivaló nincs. De még egy nyitva tartó
boltot is nehezen találok. Oké, a kínaiakra mindig lehet számítani, azok nem
tisztelik se a vasárnapot, se a Szent Sziesztát. Az egyetlen ehető dolog a csokis
búrkifli, de abból legalább jól bevásárolok.
Lassan beesteledik, ahogy kószálok. A városka szélén
megpillantom az első spanyol zászlót. Közeledünk Baszkföld széléhez.
Van itt egy srác, eléggé fanatikus fotós lehet, mert
egy óriási, ormányos tükörreflexes fényképezőgépet cipel, jó nehéz
lehet. Folyamatosan kattintgat. Van nála minden, teleobjektív,
árnyékoló-előtét, mifene – megkérem, mutassa meg a képeit. Nem kell sokat
biztatni, kukkantok a monitorra, aztán meglepődök… Ennyi rossz képet! Szürkeség,
rossz kompozíció, belógó villanyoszlop, stb… Hiába a szuper technika, ha
valakinek nincs fotós-szeme…
Augusztus 1. hétfő. Guernica – Lezama
Élvezem az ébredést. Reggelizek is, későn indulok – nagy,
nagy szabadságot érzek. Szabad vagyok, sokkal inkább önmagam, mintha valakivel
közösen járnám az utat, DV ki tudja, merre jár.
Megint azt álmodtam, hogy beolvasok a főnökömnek.
Lehet, hogy a Camino az erőt adja meg, hogy – szükség esetén – meg tudjam
tenni…
Eukaliptusz- és fenyőerdők, tanyák, csend és béke,
sehol senki. Jó leülni itt-ott, ahol kedvem tartja. Már túl vagyok a bűvös
századik kilométeren.
A déli hőség megint csak aszfaltúton ér. Egy autós
megpróbál felszedni, talán stopposnak nézett, hosszasan vár rám az út szélén. Yo
tengo tiempo, mondom, mosolygok, nagy-nagy megköszönéssel. Van időm,
igazán. Sőt, főleg időm van.
A szép nevű Fika település előtt végre balra le. Már
egészen jól kifejlődött a sárganyíl-érzékelésem. Messziről észreveszem őket.
Nagyon tetszik, hogy itt ilyen egyszerű az élet.
Döntés – következmény, döntés – következmény. Ha rosszul döntök, hamar kiderül,
nem fél év múlva, mint az uniós pályázatoknál. Minden olyan egyértelmű. Jobbra
vagy balra? Leüljek pihenni, vagy menjek tovább? Élvezem, hogy nincsenek
„rejtett aknák” a döntésekben, az eredmény azonnal nyilvánvaló, nem kell
folyton tojáshéjon táncolnom minden lépésnél, mint otthon. Milyen csodálatos!
Így kellene élni…
Lezamában eltévednék az alberguét keresve, de már
messziről integetnek a kollégák. Modern, különös alakú, kifürkészhetetlen
rendeltetésű épület, emeletén valami népgyűlés van, mi alul lakunk egyetlen,
szabálytalanul szögletes szobában. Ez a hely egy oázis. A hospitalero
nagyon kedves, valami ezós zenét is tett be a lejátszóba, hangulatos a hely. DV
már itt van, volt valami kutyakalandja. Rám újabb vízhólyag-lecsapolás vár,
mert a tegnapi alá újabb réteg nőtt.
Itt mindenki „latin”: olasz, spanyol, francia… nincs
közös nyelv, egyenlőre nem tudok részt venni az általános nyüzsgésben. Hová
lettek a németek, hollandok? Bilbaóig nyomják?
Lezama egyébként Bilbao elővárosa, modern
lakónegyed, egy szál közérttel – az is hamar bezár, jön a hír, úgyhogy irány
bevásárolni. Társul szegődik mellém Arantxa, egy francia-baszk nő. Azonnal
bepróbálkozik a boltosnővel: „beszélsz baszkul?”, majd az igenlő válaszra
azonnal pergő baszk csacsogásba fognak. Szerintem politizálnak. Fura ez a baszk
nyelv, semmihez se hasonlít. Én közben a sajtok meg a gyümölcsök között
válogatok.
A vakítóan kék égen sárkányszerű, hosszú felhő
kanyarog. Rossz jel: cirrus vertebratus, közelgő hidegfrontot jelez, nem
szokott tévedni. Kihasználom még a jó időt, amíg lehet, kisétálok a templom
melletti parkba, és elnyúlok egy padon. Kicsit talán el is alszom, de nagyon
biztos nem, kényelmetlen a pad. Az ég lassan, finoman befátyolosodik. DV is itt
henyél a fűben, de észre se vesz.
Észrevehetően fogytam. A rajtam lévő zsírréteg
átalakult mozgási energiává. Az energiáról egyébként a vitaminok és egyéb
csudaságok is gondoskodnak, amelyekből alaposan bevásároltam indulás előtt.
Nincs is semmi olyan mozgásszervi bajom, ami ne lenne megindokolható a normál
igénybevétellel. A legbizarrabb az ízületvédő tengerimoszat-kivonat. Ha a barna port
beleszórom egy pohár vízbe, az – varázslatos módon – átalakul egy barnás-zöld,
foszladékos, zavaros trutyivá. Legalább senki se iszik bele a poharamba…
Augusztus 2. kedd. Lezama – Bilbao
Ahogy így visszanézem a jegyzeteimet, nem volt ez a
nap túl könnyű. Ilyeneket írtam: „ideje, hogy vége legyen ennek a
lidércnyomásnak.”
Hát, lássuk.
Éjjel esett, a „sárkány” meghozta az esőt.
Fülledt-párás, kék reggel, talpalok Bilbao felé. Jó meredek emelkedő, tetején
információs tábla, pihenőpark, kilátópont – minden, ami egy nagyvároshoz kell.
DV itt utolér, sőt lehagy – levág egy olyan megkattant monológot a fuksziákról,
hogy biztosra veszem: nem találkozom vele többet az út hátralévő részében (és
valóban nem. Utóbb kiderül, hogy lepattant a Costa Bravára. Nem kárhoztatom érte.).
Meredek ereszkedő a nagyvárosba – a jelzést szinte
azonnal elveszítem, el is tévednék, de egy asszonyság az erkélyéről utánam
kiabál. Aranyosak ezek a spanyolok. Amikor megint rossz felé fordulnék, két
peregrinó kolléga hadonász utánam. Fáj a lábam, alighanem egy újabb vízhólyag.
A Begoña bazilika aztán elhozza a keserves út első
nagyon szép élményét – a templomban halk zene szól, a mennyezet finom gótikus
hálóboltozata szinte simogatja a szememet, jó itt üldögélni egy kicsit. Amikor
kilépek, napsütés fogad – pont a torony felett egy kék égbolt-foltocska, a nap
megvilágítja a templomot. Hálát érzek, hogy itt lehetek.
Innen aztán megint lefelé vezet az út, most végre
már egyértelműek a jelzések is. Egy csinos kis térre érve ismerősöket pillantok
meg: Rita és Arantxa integet egy kávézó asztalkájától. Leülök melléjük, én is
rendelek egy tejeskávét, beszélgetünk. Ez a nap másik nagyon szép pillanata.
Kicsit kínosan érzem magam a csinos városrészben a
sáros bakancsommal, hátizsákommal. Rita bezzeg készült, a kávézó vécéjében
átöltözik csinosba.
Az ég újra elborul. Megnézzük a Santiago bazilikát –
pazar, igazi gótikus, de be nem jutunk. Marad a kapuzat látványa, ez se semmi,
bár az épület hatását kicsit lerontja, hogy nagyon körbe van építve. Szép a
belváros, a kirakatok – Bilbaónak több, mint háromszázötvenezer lakosa van,
ehhez már dukál egy „Váci utca” városrész. De ezt leszámítva be kell valljam,
hogy Bilbao nem tetszik. Végigsétálok a Ria de Bilbao partján, nézegetem a
modern hidakat, épületeket – az Ördögszarv-híd vörös ívei uralják a látványt.
Szép a Guggenheim épülete is, girbe-gurba síkok, szinte él, körülötte (és
benne) modern szobrok. A bejáratnál kígyózó sor. A népek jobb híján egymást
fényképezgetik. Köszönöm szépen, nem kell, ennyire azért nem vagyok elszánt
modern művészet-rajongó. Rita beáll a sorba. Én a hatalmas, ülő virág-kutyát
próbálom lefényképezni, de sehogy se sikerül. Talán mert nincs a gépemen
„szmogos nagyváros csepergő esőben” funkció. A szürkeség eluralja a városképet.
Szerencse, hogy tegnap elmagyarázták, hol van az
albergue, most aztán kereshetném. Nos, rohadt messze van, végig felfelé, a
nyomornegyeden is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, az Altavista városrészben.
Alulról izzadok, felülről ázok, nagyszerű. Nyitás még nincs, de beengednek
minket, zuhany, ketten vagyunk egy zuhanyrózsára. Lepusztult, alagsor, egy
német nő mindenáron velem akar zuhanyozni. De van melegvíz, új életre kelek. A
takarító srácnak egy szavát se értem, kiderül, hogy azért, mert baszkul beszél.
Hümm. Arantxa beírja magát a regisztrálókönyvbe, az országhoz konkrétan azt,
hogy Euskal Herrera, véletlenül se azt, hogy Franciaország. Ez olyan,
mintha egy erdélyi magyar nem Romániát, hanem Erdélyt írna. Látom két francia
bejegyzését is, a „hol töltöttem az előző éjszakát” rovatban: „nature”.
Uhh, ebben a nyirkos, esős időben…
A cuccunkat otthagyjuk, aztán kirajzás. Ritáék
megpróbálnak buszjegyeket szerezni automatából – tényleg nagy ez a város.
Csepereg az eső, a baszk srác szinte
levakarhatatlan, sikíthatnékom van tőle, amikor egyébként teljesen ártatlan
módon még inni is akar velünk egyet. Szavát se értem, Arantxával csicsereg, úgy
érzem magam, mint egy tehetetlen, hurcolt csomag.
Ráadásul ez az időjárás a frontnak még csak a
melegfronti része. Nyomott, szürke, meleg, fojtogató. Esővel terhes hasú, nehéz
felhők úsznak az égen, ameddig a szem ellát.
Semmi közért nincs nyitva, csak a kínai. Jobb híján
kókusztejet és csokit vásárolok, sokat. Bóklászok, szép terek, utcák… egy
műszaki és fotóskellék boltba is betérek, veszek egy raklap ceruzaelemet, ne
stresszeljek azon, hogy mi lesz, ha kifogy (aztán még hónapokig használom
ezeket a valóban tartós tartóselemeket otthon). Annyira elveszettnek és lúzernek érzem
magam, hogy ez a kis hatékonyság is sikerélményt jelent. Valószínűleg DV is
besokallt Bilbaótól, mert SMS-t küld, hogy hol szálljak buszra és érjem őt
utol. Hát érje utol a futószemölcs, tavaly elég volt ebből – én a saját
tempómat választom, még akkor is, ha ennek ára most az egyedül maradás.
Egy parkban még le is ülök a nedves padra, és leírom
azt a sok misztikus-szürreális gondolatomat, amik valahogy jöttek a semmiből és
nem hagynak nyugodni.
Lelkem Isten ragyogása felé
repül,
Hogy megfürdesse szárnyait a
fényben,
Mielőtt elégne benne.
Megint fel a gyilkos emelkedőn. Kellemetlen
meglepetés: kirakták a cuccomat az esőre, mint „illegális szállásfoglalóét”, a
szerencsétlen baszk takarítósrácot meg kegyetlenül leteremtette a baszk
hospitalera. Mer’ mi az, hogy beengedett, csak úgy. A nő valószínűleg nyers
hússal táplálkozik. Egy fejjel alacsonyabb, de vagy harminc kilóval több nálam.
Tömör egy darab. Elém is odaáll, hogy valljak, hogy is volt ez. Ismerem a fajtáját,
itt nem győzhetek, ezért töredelmes megbánást tanúsítok. Valóban átfordul a
szituáció, a szúrós szemű nőszemély ölelgetni kezd, meg csókolgat, rémes. A
volt főnökömre emlékeztet, az ugyanezt csinálta, még ránézésre is hasonlítanak.
Sunyítva húzok aludni egy felmarkolt El Peregrino magazinnal, és a
statisztikákkal bíbelődök, hogy megnyugodjak. A Bach csepp is segít. Arra
gondolok, hogy lehet, hogy mégiscsak vonatra kellett volna szállnom DV után,
legalább ezt kihagyhattam volna, tetejébe’ bűntudatom van olyasmi miatt, amihez
semmi közöm. Hát, van min gondolkodnom.
Hallom, hogy odakint zuhog.
Szeretném visszakapni a napfényt, a tengert, a
középkori baszk városkákat: a szépséget! A színeket! Mert most kívül-belül
szürkeség az úr! Ehhez képest tudom, hogy holnap az első húsz kilométer egy merő
gyártelepen fog keresztülvezetni.
Érdekes adatok vannak a lapban. A 2010-es
Szentévkor 272.135 Compostelát állítottak ki Santiagóban, a zarándokirodán.
Ez igaz lehet, mert a fele előttem állt sorba. Persze ennek java része csak az
utolsó száz kilométert tette meg, a Mezetán szinte egyedül ballagtam a
napégette szántóföldek mellett… Huhh, de rég volt… Egy másik Caminón, egy másik
életben, egy másik bolygón.
Augusztus 3. szerda. Bilbao – Pobeña
Korán ébredek. Ülök kicsit a félhomályban, hallgatom,
ahogy szuszognak a többiek, ilyen lehetett az ősbarlangban is, a kihunyt tűz
körül…
Aztán kiosonok a hátsó ajtón. Veszni hagyom a
reggelit is. Ha ez a nő még egyszer lesmárol, azt nem élem túl.
A Camino átvezet a cigánysoron. Kátránypapír meg hullámbádog kunyhók, harmadik világ az Unióban. Nincs itt még ébren
senki, csak a kutyák, de azok nagyon. Jókora, loncsos példányok, egy vörös
jószág elém áll a földúton, vakkant – érzem, hogy nem ellenséges, inkább mintha
azt mondaná: „mi lesz már? Igyekezz!”. Megyek hát a nagy, vörös kutya után,
néha, ha lemaradok, hátranéz és siettet a vakkantásaival. Közben acsarogva
tartja távol tőlem a többi kutyát. Így megyünk le a bozótos hegyoldalon, aztán
át a Puente del Diablón, az Ördög Hídján, egy valóban nyomasztó völgyön
keresztül. Szinte mesebeli a helyzet: Cerberusom kalauzol. A hídnál aztán
elbúcsúzunk egymástól, megjutalmaznám testőrömet, de a kutya megy vissza az
őrhelyére, hogy a következő zarándokot is lekalauzolhassa…
Eső utáni szürkeség, hűvös-nedves levegő, kellemes.
Magasról nézhetem Bilbao toronyházait. Egyszer csak tehenek jönnek szembe, van
pásztor, pásztorkutya. Puliszerű, fontoskodva sürgölődik a jószágok lábai
között.
Épp előásom a tegnap vett csokoládét, amikor
felbukkan az öreg francia. Az út elejétől látom, valószínűtlenül sovány,
szótlan alak, előreugró orral, engem egy öreg keszegre emlékeztet, ahogy fejét
előreszegve hatol előre. Egy szót se szól, akár a hal. Csak gyalogol, szívósan
és igen gyorsan.
Jönnek Bilbao ipari szatellitvárosai, Barakaldo és
Sestao. A Neten igencsak lesújtó leírásokat találtam e két iparvárosról,
mármint hogy nyomortanya, panelgettó, színesre dukkózott Nyócker, stb. Annyira
azért nem vészes. Kicsit olyan, mintha gyalog mennék ki Csepelre. Mondjuk van
néhány „vegyünk nagylevegőt” típusú, sötéten ásító aluljáró, alagút, elhagyott,
folyómenti bozótos, de hát valamirevaló pesti lakos nem riad vissza az
ilyesmitől. A dzsungában a hullámbádogon is ott a sárga nyíl. Fáj a lábam,
viszont egyetlenegyszer se tévedek el. Nem merek.
Aztán megszépül a táj, kitisztul az ég – mintha egy
másik világba kerülnék. Portugalete gyönyörű, kéken ragyog a Bizkaya-i öböl
vize, óriáshajó fehérlik a horizonton, és persze a világhírű függőhíd. Egy
helyen le is ülök nézelődni a panorámasétányon, a kiemelt helyeken padok is vannak. Elballagok egészen a hídig, bár ez letérés a Caminóról.
A híd az Eiffel-műhely terméke, a Világörökség része, hát persze hogy meg kell
nézni. Nincs még egy ilyen: az autókat függesztett alapon szállítják, ez
igazából se nem híd, se nem komp…
A csinos városkában ezúttal nem lift szállítja a lusta
városnézőket hegymenetben, hanem szabadtéri mozgólépcső. Csak úgy az élvezet
kedvéért kétszer is felmozgólépcsőzök az utcán. Nem nekem kell másznom. A
Caminón ez igazi luxus.
Hanem a jelzés nincs meg. A templomig oké, ott
körbevezet, aztán vége. Kicsit szerencsétlenkedek, keresem a folytatást, semmi.
Végül egy anyókához fordulok. Azonnal tudja, miről van szó, sőt igencsak
fellelkesedik, hogy peregrinára bukkant. Összevissza ölelget és
puszilgat, sűrűn emlegeti a feliz-t meg a suerte-t, vagyis hogy legyek
nagyon szerencsés, és érzem, hogy őszinte. Egészen feldob, olyan, mintha áldást
kaptam volna tőle (nyilván azt kaptam). Egy balkanyar, felfelé, most már
kifejezetten hőség van. A nénike áldása legalább plusz három kilométernyi extra
energiával töltött fel, most pedig kollégára akadok. Jókora hátizsák billeg
előttem, toronymagas német srác, Jakob. Örülök, hogy összehozott a sors
Jakobbal. Nem érek rá a fájó, vízhólyagos lábammal meg az unalommal
foglalkozni, mindenféléről beszélgetünk, és igencsak kell szednem a lábamat
mellette. Ha pedig még a cigijét is elfogadtam volna, amivel megkínált,
alighanem vihogva érkezem meg Pobeñába… Maga az út, a Bide Gorria egy
hi-tech bicikliút, ötvenméterenként padok meg kutak, kulturált, európai, és
nagyon, de nagyon unalmas. Ha becsukom a szemem, akkor is a csúszásgátló
bevonattal ellátott, vörös aszfaltot látom…
Ismét itt a tengerpart, de most nem kell hozzá
meredélyeken lemászni. Hosszan elnyúló, sekély part, szélfútta homok, susogó
nádasok. Át kell vágni a településen, aztán száraz fű, nádcsomók és homok,
homok… egy nagy kövön ott a sárga nyíl. A dűnevilág természetvédelmi terület,
valóságos oázis. Nagyon tetszik! Horgászni-halászni tilos, a víz valósággal
forr a halaktól. Egy benyúló patak-torkolat felett csinos kis híd ível át,
remek fotós pont. Ahogy átsétálok, felbukkan egy kis faluféleség, benne a
zarándokszállással. Tűz a nap, pont nyitásra értem oda. Jakob nem igazi
zarándok, credenciálja sincsen, de nem dobják ki: kap egy polifoamot, mehet
aludni a közeli templom tornácára. Én apatikus türelemmel várok a soromra a tűző napon az
adminisztrációval, kockás füzet, pecsét stb., szorongatom a zarándokútlevelet,
nézem az előttem álló hátizsákjáról lógó laminált kagylófotót (!) és azon
kezdek tűnődni, hogy balra vagy jobbra ájuljak-e, a hanyatt dőlést elvetem, ott
a lépcső. Tényleg összeszalad előttem a világ, szerencsére a hospitalerák résen
vannak, ájulás közben elkapnak, kezembe nyomnak egy pohár vizet meg egy almát. Megható a gondoskodó
vendégszeretetük, különösen a tegnapi bilbaói eset után.
Micsoda mesevilág! A tegnapi bilbaói senyvedés után
most valósággal hősnek érzem magam. Akárhogy is, ez több, mint harminchét
kilométer volt, ráadásul nagyrészt ocsmány terepen. Kiszámolom: az első 20
kilométert 5 kilométer/óra sebességgel tettem meg. Az időjárás pont jó volt
hozzá. Szürke városhoz szürke ég, színes tengerparthoz napsütés, ez teljesen
oké így. Lezuhanyozok (megint sztereóban, megint egy német nővel), mosok –
mikor mindezzel végzek, még mindig zajlik a beléptetés az ajtónál. Én viszont
immár újjáéledve expedícióra indulok a környéken.
Az agyonreklámozott, „vízhólyag elleni” ragtapaszaim
egy tömbbe álltak össze és beleragadtak a zokni bolyhaiba. Fúj. A
vízhólyagjaimat most nem kell megműteni, maguktól felszakadtak. Elég rémesen
néznek ki. Eleget pátyolgattam már őket – ilyen ragtapasz, olyan ecsetelés –
most a rideg bánásmóddal kísérletezek. Nem teszek rá semmit, sőt leveszem a
szandálomat is, és mezítláb tappogok a forró homokban és a tengerben. Érzem,
hogy jót tesz, legalábbis nem ront a helyzeten.
Egy nagy sziklán nászpár: fotózáshoz mászatták ki
őket a szirtre, biztos remek képek készülnek. Én is felcsapok esküvői fotósnak.
Pár méterre srácok lubickolnak az apályra visszahúzódó iszapos tengerben. A
homokban találok egy golyóstollat. Csodálatos ez a dűnevilág.
A vízhólyagok felszakadtak, telementek homokkal,
tillárom haj.
Egészen más a társaság, mint Bilbaóban. Főleg
németekkel találkozom, de itt van a francia Öreg Hal is. Láthatóan feneketlen
hátizsákja mélyéről előhúz egy vasalót, és „felfrissíti” az öltönyét (!),
amikor vacsorázni indulunk. A kis patak partján emeletes, guszta libaól, gágogó
csapat, a patakban hemzsegnek a halak, kicsit feljebb találunk egy egyszerű kis
vendéglőt, zarándokmenüvel. Nagyon szép az este. A hallgatag öreg franciáról
megtudjuk, hogy 73 éves, tengerész, és Jean-Louis-nak hívják. Megosztja velünk
az életfilozófiáját is: „don’t stop, don’t die.” Ne állj meg, ne halj
meg. Arantxa, a baszk kapacitál: kóstoljuk meg a helyi specialitást, a txakolit.
Ez egy friss, szinte zöld, erősen szénsavas újbor, szinte pezsgő, fejünkbe is
száll, nagyon finom.
Jó nap volt ez… jó volt a vége, nagyon.
Augusztus 4. csütörtök. Pobeña – Castro
Urdiales
Reggeli – kulturáltan, szépen…
Meredek lépcsőn felfelé, a homályos pirkadatból a
születő fény felé lépkedek, aztán kinyílik a táj, messzire ellátok a tenger
felett, mélykéken ragyog minden… Megvárom a mágikus pillanatot, amikor a nap
kibukkan egy fekete szirt mögül. Milyen szép ez a panorámaút, végre igazán szép
képeket tudok készíteni. Barna lovak oldalán csillog a felkelő nap fénye.
Micsoda ajándék! Megkaptam valamit az Úttól, amit eddig hiába vártam, és már
kezdtem lemondani róla.
Battyogás, fáj a lábam. Még Pobeñában a strandon
volt egy tábla, miszerint Castro Urdiales 37 kilométerre van, ez a mai etap.
Senkivel sem találkozom, rövid pihenőt tartok valahol egy templom mögött, az
árnyékban. Tudom, hogy szállásmizéria van, ezért nem időzök sokat sehol. Nekem
rohan egy nagy, fehér kutya, megvakarom a fejét, ujjaim a sűrű szőrbe
mélyednek, aztán visszaszalad a kapualjba.
Hivatalosan valahol itt, Kobaron után ér véget
Baszkföld, és kezdődik Kantabria.
Castro Urdiales gyönyörű, de nem igazán tudom
élvezni a fájdalom miatt. Az összes eddigi vízhólyag helye egyszerre lüktet, és
csak rosszabb lesz, ha megállok pihenni.
A városkába érve találok egy kis boltot, bevásárlok
kekszből és csokiból, nagy szükségem van kalóriára. Az lombos, szép, római kori
árnyakkal telt sétány sajnos hamar végetér számomra, le kell kanyarodni a
tengerpart, a tűző napfény felé.
Hol a fenében lehet az albergue? A végtelen hosszú
parti sétányon van ugyan Tourist info bódé, de zárva. Bolyongok, minden mélykék,
a tenger, az ég, vakítóan ragyog a sétány, barna folt a gótikus templom a
fekete sziklaszirten, fehér vitorlák pöttyözik az öblöt. Masszív sülthal-szag
száll, sok itt a halvendéglő és a turista, a sétányon ötméterenként jó
testfelépítésű fekete fickók árulnak plédről afrikai karkötőket, miegyebet.
Valószínűleg valami afrikai hadsereg katonaszökevényei lehetnek, eléggé
egyformának tűnnek, mindegyik fiatal és feltűnően izmos.
Elém ugrik egy anyóka a sövény mögül, temperamentumos egy
darab, tisztán értem, mit mond: „ki mondta neked, hogy erre kell jönni?! Tán
tudsz a vízen járni?! Az albergue balra van, menj fel az országútra egészen a
Bikák teréig, mögötte harminc méterre lesz a szálláshely”. Szinte tisztelgek,
és a mondott irányba fordulok, egészen a következő anyókáig, aki következetesen
és hasonló lendülettel az ellenkező irányba, öböl túlsó nyúlványa felé
irányítana.
Francba.
Szerencsére rémlik a netről, hogy a Bikák terén van ugye
az aréna, eléggé jellegzetes épület, és mögötte valóban van egy pici albergue.
Arra megyek hát – aztán kiderül, hogy a sporttelepen is lehet aludni, tehát
mindkét anyókának igaza volt…
Ahh, megvan, itt a Plaza de Toros. Még vagy
két óra van nyitásig, bár elvben máris mindenki itt van, ki lehetne tenni a completo
táblát. Telefon a hospitalerónak, hogy ennyi erővel akár be is engedhetne
bennünket. De nem, négy óra az négy óra, ő addig ugyan nem jön. Várunk,
egyébként egészen kellemes. Itt van Rita, elvan azzal, hogy a penészt
vakargatja le a kenyeréről – elképzelésem nincs, hogy tudott ilyen hamar
kivirágozni a péksütemény, én a szokásos polipkonzervemmel bíbelődök. Szinte
érzem, ahogy újratöltődök energiával. Jakob az épület mögött elnyúlik a füvön,
egy ázsiai leányzó fehér fejkendőben csicsereg, itt van Öreg Hal és Arantxa is.
Na végre, itt a hospitalero. Feketebőrű, szótlan,
izmos srác ő is, valószínűleg nem akarta otthagyni a csigakarkötő-árus standját
a tengerparton.
Zuhany, mosás, szokásos protokoll, megyek várost
nézni, míg a többiek becsekkolnak. Tetszik Castro Urdiales, a strand, a sétány,
a tengeri barlang, a zegzugos utcák. Nem olcsó hely, nézegetem a halvendéglők
étlapjait, rám férne már valami tisztességes kaja – több helyen
zarándokkedvezményt (peregrino discont) adnak, de még így is drága.
Nagyon meleg van.
Beülök a gótikus templomba. Santa María de la
Asunción. Gyönyörű szép, egy pap bíbelődik az oltárnál, pakolászik, mise lesz –
végre. Kellemes hűvösség, sirályok rikoltozása, strandzsivaj. Lassan gyűlik a
nép. Egyszer csak kitárul a nagykapu, és négy erős ember egy koporsót hoz be!
Atyaég, ez gyászmise! Na de már késő, becsukják a nagykaput, hangos döndülés,
hát most már itt maradok. Illedelmesen végigimádkozom a liturgiát a néhai
matektanár lelki üdvéért. Furcsa, a gyászolók se tűnnek szomorúnak, a koporsót
beszentelő pap beszéde a strandzsivajjal, a sirályok rikoltásával különös
kontrasztot képez.
Később látom csak, hogy Arantxa is itt van, szintén
bent rekedt, ahogy én… együtt megyünk tovább, a baszk fiatalasszony csicsereg,
csicsereg, leginkább franciául, amit én nem értek, de ez egyikünket sem
zavarja.
Aztán elkószálok közértet keresni, vége már a
sziesztának, és hamar meg is találom. A piac mellett van egy Eroski,
hihetetlen, hogy mindenhol kiszagolom az olcsó boltokat, vendéglőket stb. Ez
valami hatodik érzék lehet, a portyázó patkány hozzám képest kezdő. Sikerül két
és fél euróért gazdagon bevásárolni: gyümölcs, söröcske, konzerv, kétszersült…
Szorongatom a zsákmányt, amikor belefutok Öreg Bakancstalpba, a cigifüstben és
konyakban pácolt trieri német asszonyba, ismerős még Baszkfölről. Panaszkodik,
hogy neki már nem jutott szálláshely, most a buszra vár, hogy továbbmenjen
valahová, ahol talán több szerencsével fog járni. Soha többé nem találkozom
vele.
Sikerül összetoborozni egymást egy négyfős zarándokmenüre.
Arantxa, Rita, Katharina – a krakkói egyetemen tanít gyógyszerészetet – és én.
A kiszemelt kocsmában aztán életem legfinomabb salátáját eszem, sose gondoltam
volna, hogy a balzsamecet, a narancs, a tonhal ilyen harmonikusan összeillik.
Beszélgetünk, fejünk felett természetesen tévémonitor, látjuk a híradót:
Madridban tüntetés, lövöldözés is volt, a téma a szokásos: Baszkföld
elszakadása. Furcsa látni az ismerőssé vált transzparenseket, háttérben a
madridi királyi palotával. Arantxa azonnal hárítani kezd, nekem ez nagyon
gyanús, ő kérem szépen nem is baszk! A szülei, azok igen, meg a férje is, de ő
aztán nem! Ő igenis francia, és nem akarja az elszakadást! Furcsa ez hirtelen
tagadás, átváltás a nemzeti büszkeségből, először nem is értem, de közép-európaiként nagyon is ismerem… ez a fortélyos félelem.
Katharina azt állítja, hogy Lengyelországban
Krakkótól ki van jelezve sárga nyilakkal az el Camino de Santiago.
Istenem, de jó, hogy nem kell fillérezni. Legalább
ez a gondom most nincs, bőven van tartalékom a nadrágszárba varrva. Holnap
nehéz nap lesz az etaptáblázat szerint, megint súrolni fogjuk a negyven
kilométert, ráadásul hegyeken át.
Augusztus 5. péntek. Castro Urdiales – Laredo
Van itt egy zsúfolt kis konyha, Katharinától kapok
egy csésze teát. Nagy-nagy tápászkodások vannak a sötétben.
Könnyű a navigáció. Az út a tenger mellett, illetve
inkább felette halad. Hajnalodik – a nap alulról aranyozza be a tenger felett
lebegő felhőréteg széleit, majd maga is kikukkant egy résen, ferde fénysugárral
világítva meg a karsztos partot. Birkák és kecskék között vezet az út,
fényképezek az extra fényviszonyok között, nagyon élvezem. Egy ismeretlen
rendeltetésű épületmaradvány oldalát épp megvilágítja a nap, rajta felirat: el
Camino de Santiago. Tintakék tenger, mélykék felhős ég, sárga napfény,
vöröses páfrányok, fehér sziklák – csodálatos.
Aztán egyenletesen szürkébe vált át a táj, az út
elkanyarodik a tengertől, végig a műút mellett trappolok. A nap ma már nem
bújik elő többet. Egy pihenőnél meg is állok reggelizni, az Eroskiban vett
szendvics ehetetlen, viszont van kőkemény barackom, azzal elvagyok. Néha
fel-felbukkan valaki hátizsákkal, integetünk egymásnak.
Tizenegynéhány kilométer múlva, El Pontarrónnál
balra fel vezetne a jelzés. Felkaptatok a meredélyen, végre el az országúttól,
ám egy helyi lakos – vasvillája is van – szinte kiabálva áll elém és
magyarázza: menjek csak szépen vissza a carreterára, jobb lesz az úgy.
Nem vitatkozok, visszaereszkedem. Egyre borúsabb az ég, kövér ködfelhők
ereszkednek egyre lejjebb. Pontarrónál, a patak mellett van egy albergue is, de
túl korán van még, nem állok meg. Végre le lehet térni az országútról, már
kezdett idegeimre menni a járműforgalom.
Egy helyen nekem ront egy bulldog. Felé nyújtom a
kezem, tömpe orrával szörcsögve szaglássza, aztán hagyja, hogy a tokalebenyeit
vakargassam, sőt egyre inkább hozzám nyomja izmos, vizes testét.
Csepergős eső, csúszós ösvények az eukaliptuszerdőkön át,
nagyon tetszik, bár még mindig legalább húsz kilométerre van innen Laredo. A
pókhálókon esőcseppek csillognak, az esőponcsóm pedig beázik. Sehol senki, a
lábam pedig egyre jobban fáj. A sárga nyilak is nedvesen csillognak az esőben.
Ami a fő: vannak.
Lefelé visz az út, tisztul az ég is, harsányzöld mező,
nagy hegyek karéja körben. Gyönyörű táj! Levetem a bakancsomat, és mezítláb
sétálok egy kicsit a vizes zöld fűben – hűsít, gyógyít, nagyon jó.
Nyomomba szegődik egy kutya. Nem szimpatikus, ahogy
sompolyog, és húzogatja az ínyét a fogairól. Nem tetszik a mosolya. Rászólok,
hogy „ittmaradsz”!, aztán biztos, ami biztos, spanyolul is: „te quedas aquí!”,
a kutya először az ülepére huppan, aztán olyan gyorsan fordul sarkon és fut el,
hogy elcsúszik a vizes aszfalton.
Kicsit később, egy tanyaudvar kerítésén óriási,
barna madarat látok. Le is fényképezem, a madár türelemmel kivárja, csak az
expozíció csattanására lebben fel nagy, lomha, barna szárnyaival. Utólag látom
csak, a fénykép alapján, hogy ez bizony egy dögkeselyű volt. Nem is tudtam,
hogy Európában is van. Mindig azt hittem, hogy a dögkeselyűk egy „Texas”
feliratú táblát markolnak karmosujjú lábukkal, alattuk fehérre szikkadt
bölénykoponyával.
Ki tudja, mivel táplálkozik ez. Talán elhullott
peregrinókkal?
Elszégyellem magam az iménti gondolat miatt, mert
valóban egy halott zarándokfiú emléktáblájához érek. Húsz éves volt a srác,
idáig jutott…
Rita utolér. Rövid darabon együtt megyünk, hallgatagon,
aztán Liendónál elkanyarodik jobbra. Itt, az erdőszélen van egy albergue,
elképesztően hívogató a nyitott ajtajával… De nagyot sóhajtok, és a fájó
lábammal továbbvánszorgok Laredo felé. Annyira fáj a lábam, hogy szégyenszemre
beveszek egy algopirint. Meredek, utálatos betonutak, még hat kilométer.
Úgy érzem, semmi mentális funkcióm nem működik már,
csak a sárganyíl-érzékelő automatika.
Megvan Laredo, ismét látom a tengert. Rita is
felbukkan, amin meglepődök, mert azt hittem, ott marad Liendóban. Első utunk a
Tourist Infóba vezet, térképet szerezni. A cím megvan, tehát irány a ferences
kolostor – sajnos, completo. Marad a trinitárius apácák zárdája, amit
kicsit nehezen találunk meg. A keresgélés közben alighanem valaki lakásában is
megfordultunk, rémlik valami lépcsőház, fene se igazodik ki ennyi ajtó meg
zegzug között… Esőtől csillogó macskaköves sikátorok, sirályvijjogás. Na megvan
– hatalmas, masszív kapu a templom bejáratától jobbra. Igazi középkori darab,
öklömnyi kovácsoltvas szögekkel és masszív vasalásokkal megerősítve, én
biztosan hosszan hezitáltam volna, mire be merek csengetni a kapucsengőn. De
Rita már egy másik nemzedék.
Jön is a kapus nővér – alacsony, igen kövér, kitölti
a folyosót, fehér habitusán fehér kereszt, mint egy kórházi nővérnek. A
következő pillanatban ajtót nyit a középkorba.
De tényleg. Ez egy zárda, és ÚGY is néz ki.
Hihetetlenül masszív falak, boltívek, keskeny folyosók… öt pici vendégszoba
van, két-két ággyal, egy zuhanyozó, kész. A szobánkba érve megborzongok. Alig
nagyobb, mint a két ágy, a parányi ablak méteres vastagságú falon nyílik,
nyirkos levegő, a falon egy nyomasztó Fájdalmas Krisztus repró, a miheztartás
végett.
Nálunk már hétszáz éve nincsenek trinitáriusok. A
rend eredetileg a kalózok, martalócok fogságába esett emberek kiváltására jött
létre – akár személyes helycsere árán. A kolostort átlengő hangulatot tekintve
ez nem is lehetett akkora áldozat. Fogalmam sincs, hogy most – mór
rabszolgakereskedők és kalózok híján – mivel foglalkozhatnak.
Első dolgom egy jó erős ginzengteát főzni.
Szerencsére van konnektor, és működik is. Ez a hely olyan lesz az eddigi
zsúfolt-zajos alberguék után, mint egy csendes szanatórium.
Rita az édesanyja gombamániájáról beszél. „Anyám
gombászik” – mondja mérhetetlen undorral – „nálunk minden gombából van.” A
gombás muffinnál nem bírom tovább, nevetve dobom el magam az apácanénik
heverőjén.
A fürdőszoba-ablakba ki tudom lógatni a mosott
holmit, aztán városnézésre indulunk. Mintha nem lett volna elég a mai
harminchét kilométer… De hátizsák nélkül egészen más. A tengerparti sétány most
is forgalmas. A múzeumban épp Camino-történeti kiállítás van. Valami fieszta is
készülődik, felvonulás, dobszó.