Összes oldalmegjelenítés

2017. augusztus 31., csütörtök

Camino del Norte. Első rész. Irúntól Laredoig

EL CAMINO DEL NORTE - ELSŐ RÉSZ

Prológ

Utazás kiállítás. Bóklászok a standok között a BNV-n, nézegetem a prospektusokat, posztereket, álmodozok. Egyszercsak elém ugrik egy pasas az asztala mögül, és nekem szegezi a kérdést: „hallott már a Caminóról?” Igen – válaszolom. „És, tervezi, hogy menne?”
Igen.

Akkor már hónapok óta megvolt a repülőjegy.
Hát, valahogy így.


Július 25. hétfő. Budapest-Madrid

Szent Jakab napja, ez talán jelképes. Jó jel. Becsenget DV, indulás – nem kíváncsi a frissen beszerzett inspiráló caminós zenéimre, siessünk. Sima az út a vonattal – Ferihegy, amit most már Lisztferihegynek csúfol a pesti nép, hamar beszalad a vonatablakon.

Le se mérik a csomagjainkat, ránézésre se súrolják a kézipoggyász-súlyhatárt. Az enyém úgy hat kiló lehet, DV-é annyi se. Viszont a csomagvizsgálatnál alapos motozásnak vetnek alá, ez tavaly nem volt. Rusnya, egybeszabott, smasszer külsejű nőszemély fogdos végig, rosszakat fogok álmodni.

Iszunk egy méregdrága, de nagyon finom narancslevet, aztán már bent is ülünk a repülőben… unalmas, hosszú az út, sehol egy felhő, igaz az unalmas repülőút a jó repülőút. Madrid már ismerős tavalyról, a metrólejárat is, sokkal kevésbé kaotikus, mint tavaly. Igaz, most nincs sztrájk. Nekem is van metrótérképem, letöltöttem a netről, pontosan tudom, hol kell átszállni – a Nuevos Ministerios megállónál a Gran Via felé. Furcsamód meleg a délután, a kövek visszasugározzák a napfényt, még fent a nap. Pár lépés a hostelünk – igazán bent van a központban, DV foglalta le hónapokkal ezelőtt. A szokásos lépcsőházas-emeletes bérházas belvilág.
Átöltözés, kirajzás. Azonnal feltűnik, mennyivel felszabadultabb itt a nép. Sokan nyüzsögnek az egyre érettebb alkonyatban, felfedezünk egy kis kézművespiacot, mókás fotókat készítünk egymásról a Don Quijote szobornál, piknikezünk egy szökőkutas park zöld füvén… DV előszedi az otthonról hozott rántott szeleteket, isteni. Aztán megnézzük a kivilágított királyi palotát, fehéren ragyog az éjszakában, ünnephangulat ragyog az aranyozásokon, valahol zenekar játszik.
Valaki vadászgörényt sétáltat pórázon, mások apró kutyaképződményeket, nyüzsög az élet az utcán. Egy kínai éjjelnappaliban veszünk vizet, még most is meleg van, így az se zavar, hogy a szálláshelyünkön nincs melegvíz a zuhanyozáshoz.

DV előszedi a tavalyi naplóját és részleteket olvas fel belőle. Mit mondjak, jobb, ha ez a szöveg nem kerül pszichiáter kezébe. Ebbe’ minden van, mint a búcsúban, fetrengek az ágyban a nevetéstől.

Rémeset álmodok: törött az állkapcsom, kihullanak a fogaim… a tudatalattim nem hagyja magát megtéveszteni azzal, hogy ez egy nyaralás.
Július 26. kedd. Madrid-Irun

Húzunk a Chamartin vasútállomás felé a metróval, modern és mátrixos kivitel, zöld betűk potyognak a falon, furcsa érzés. Hol kell itt jegyet venni? Huhh, sorbanállás. DV ijesztgetett, hogy nekem kell majd megvennem a jegyet, készültem is a spanyol mondattal… Külön sor van a sietőknek, nagyon európai megoldás, hát igen: át kell rukkolnunk oda, mert itt nem elég az utolsó pillanatban felugrani a vonatra, mint nálunk. Ráadásul kiderül, hogy már csak az első osztályra van hely. A jegy több, mint 80 euró, horror. Aztán csomagvizsgálat jön a peronon, pont mintha reptéren lennénk… Na végre, fent vagyunk a vonaton.
Nem véletlenül első osztály: kényelmes, tiszta, tágas, és mozivetítés is van. Kétszer egymás után az „Így neveld a sárkányodat”. Arra gondolok, a bennem élő sárkányt kell megnevelnem úgy, hogy ne akarjam megölni… az csak örökös háborúsághoz vezetne. Desayuno, azaz reggeli is van: először kekszet és teát hoznak, később jön a fóliázott egységekből álló kaja. Sírni tudnék, annyira egészséges a menü. Van felkarikázott almaszelet, müzli, narancslé, joghurt, teljes kiőrlésű zsömle. Mpfhá.

Romlik az idő, ahogy robogunk Észak felé. Először elképesztő fények, felhők kápráztatnak el, majd a láthatóan vízválasztó hegyeken átjutva egyre vastagabbak lesznek a felhők, aztán fürge esőcsíkok szaladnak átlósan az üvegen. Igen, ide kell az esőkabát, esőnadrág…

Irun. Egészen közel vagyunk a francia határhoz, Biarritzhoz. Ami híres, exkluzív tengerparti üdülőhely, sok filmben szerepel, hírességek, sztárok, milliomosok játékszere… Irun viszont egy komoly baszk város, ahol úgy igazán semmi látnivaló nincs. Ez igaz, bejártam az egészet. A camino del nortés élménybeszámolókban visszatérő motívum, hogy már a vasútállomáson eltévednek a szálláshely felé. Nos, nem tudom, hogyan, hiszen szinte a perontól ki van jelezve az út a jól ismert sárga nyilakkal. Kábé negyedóra alatt ott vagyunk az Atepertxea Erromesak-nál, kék alapon sárga kagylójel a kapu felett. Persze meg-megújuló rohamokban zúdul ránk az eső, és még van két óránk nyitásig… Úgyhogy mászkálunk. DV tengerpartot sejt a közelben, de ilyen nincs, csak a sirályok éles vijjogása utal rá. Bevásárlás egy szupermarketben – tavaly is bevált a puding piskótával, én vigyázok a cuccunkra egy kapualjba húzódva. Ott rögtön befaljuk az édességet. Megint esni kezd.

A szállás egy panelméretű lakás a második emeleten. A két szoba tele van pakolva emeletes ágyakkal. Az adminisztráció a néhai előszobában zajlik – kitöltjük a credencial-igénylő adatlapot. Nekem nehezen megy. Amúgy se erősségem az adatlap-kitöltés, ráadásul örömmel észlelem – máris – a Camino mentálisan átkapcsoló hatását… Veszek három euróért egy kis színes zseb-útikönyvet, ami most itt van az asztalomon. Jár hozzá egy szálláshely-jegyzék is, elég korrektnek tűnik, mondjuk az összes három-négy-ötcsillagos hotel benne van.
Van konyha, DV-al még egyszer elmegyünk bevásárolni. Nyers tintahalat, krumplit és harminc eurocentes virslit veszünk, DV istenien főz, meg szeretné ezeket sütni. Kicsit nehezen boldogulunk a dögökkel, a vendéglátónk azonnal beszáll a buliba, és félelmetes gyorsasággal kibelezi a tintahalakat, valóságos főzőtanfolyamot tart. Valahonnan bor is kerül, megkínálnak, isteni… Mondjuk kissé el lett sózva a kaja, de ízlik. Megint kirajzunk, ezúttal túrabotot vásárolni DV számára, van itt egy egészen nagy sportbolt, legalább tizenötféle túrabottal.

Este héttől van zarándokmise az iruni templomban. Állítólag egy népes francia csoport innen rugaszkodik neki a Camino Frances-nek – lehet innen is, vannak leágazások a délebbi útvonal felé. Nem vagyok biztos benne, hogy a mondott templomban kötöttünk ki, de mindenesetre tényleg volt mise, amiben szóbahozták a peregrinókat, és volt áldás is… A templom hátulsó részében ültünk, szinte éreztem, ahogy végighullámzik az áldás a templomban, és elér bennünket.

DV nagyon él – mindenféle nyelven kommunikál, kapcsolódik és társalog, én visszahúzódok. A Ji Csing azt tanácsolta, húzódjak vissza, mint a víz, vonuljak vissza a háttérbe… Nem nehéz, mert DV mellett úgyse tudnék érvényesülni. A kis fürdőszobában mókás feljegyzés van az ajtóra celluxozva Négyféle nyelven tudatják: „érvek, hogy ma miért ne fürödj”. Igaz, hogy ez az egy kis helyiség van vagy ötven emberre, vécéstül. Nem mintha nagy igény merülne fel a zuhanyozásra. A konyhában egy csapat német és francia fickó bulizik, hangoskodik – mutasson nekem valaki még egy helyet a bolygón, ahol ez nem torkollik verekedésbe! Már épp kezdem fogalmazgatni magamban a német mondatot, amivel majd csendre intem a csipetcsapatot, amikor az erélyes hospitalero fellövi a pizsamarakétát. Villanyoltás, szilencium. Fekszem a félhomályban a hálózsákomban és boldog vagyok.


Július 27. szerda. Irun-San Sebastian/Donostia

Bekapok pár falat kétszersültet – vendéglátóink jóvoltából ki van készítve az asztalra – korán van még, épphogy pirkad, csepereg az eső. Ahogy halkan becsukom magam mögött az albergue ajtaját, és kattan a zár, érzem: ez az a pillanat, ahol az út valójában elkezdődik.

A sárga nyilak remekül mutatják az utat. A derék baszkok még azt is megjelölték, hogy merre nem szabad menni (sárga X). Hamar kiérünk a városkából – a szántóföld felett esőpára lebeg, a nap pillanatra megcirógatja a felhők esőtől hasas alját – nem is látjuk többet ma. Szittyós utakon, nedves ösvényeken kapaszkodunk felfelé, jellegzetes erdő- és nedves gombaillat száll, akárha pincében lennék, boldogan szimatolok a nedves levegőbe. Néhol ázott, apatikus lovacskák ácsorognak, foszladozó falevelek köröznek a pocsolyákban. Minden őszies, sárguló páfránylevelek hajolnak felém, cifra széleiken milliónyi ragyogó esőcsepp rezeg. Hamar elszakadok DV-tól, más a tempónk. Ha az eső készül rázendíteni, azt a hangból lehet tudni: a közeledő, finom esőkopogás intő jel, hogy most kell magamra húzni a vízzáró réteget. Az itteni eső egészen speciális, külön szó is van rá: zirimiri (csirimirinek mondják). Aprószemű, sűrű, és átrágja magát mindenen. Amikor a Vértesben esőben kipróbáltam az esőkabátomat, ott ilyen nem történt. Pillanatok alatt csuromvizes vagyok, „vízhatlan” esőkabát ide vagy oda.
Néhol találkozom DV-al, például a Jaizkibel hegyen, kedves kis ötszáz méteres szintkülönbség felfelé, meglepődök a kitáruló panorámán. Tiszta időben egészen pazar lehet, látni a tengert – most ólomszürke felhők úsznak az égen, köztük egy megtévesztően kék tiszta ég-folt.
Kinyílik a táj – magasan a tenger felett haladunk egy keskeny ösvényen, lent komor sziklákat ostromol a kékesszürke tenger, fehér habtajték táncol, végig-végigfut egy esőfelhő a szürke égbolton – legalább ötször sikerül egymás után eláznunk. A baszkok nem bízzák a véletlenre a sárga nyilakat: van, ahol öt is van belőlük, igaz kettő az egyik, három a másik irányba mutat. Végül is többség dönt alapon navigálok… Egy helyen alternatív útvonalat kínál fel egy tábla „hegymászó peregrinók” számára, négy nyelven.
Eső ide vagy oda, csodálatos a táj. Boldoggá tesz a keskeny ösvény a tenger felett. DV hangosan társalog egy fickóval, szándékosan lemaradok, zeng tőlük a vidék.
Lefelé visz az út, halásztelepülés ez a két Pasai az öböl két oldalán: Pasai Donibane és Pasai San Pedro, ez aztán Baszkföld a javából. Spanyol felirat véletlenül sincs, ellenben minden házon ott leng a piros-fehér-zöld X rajzolatú baszk zászló és az elszakadást követelő transzparensek. Talán az eső is teszi, de a sötét, szűk, ódon utcák és a számtalan zászló háborús hangulatot kelt bennem. Az öbölbe kiérve elveszítjük a jelzést, de azonnal mutatja valaki az irányt: egy stég felé. Na most akkor hogyan tovább? Menetrend sehol, ám nem is kell: amikor a hajós látja, hogy összegyűlt a nép a stégen, átjön a kishajóval. Pár perc alatt átkelünk az öblön, milyen hangulatos a sok kis színes halászhajóval, imbolygó árboccal. A túloldalon persze felfelé kell menetelni, nem is keveset. DV panaszkodik, felteszi a nagy kérdést: „mit keresek én itt?”. Tornacipőben jött, ami régesrég átázott már, feldörzsölte a bőrét… megállunk egy alacsony kőfal mellett, amire fel lehet ülni, előszedem a mobilműtőt a hátizsákomból. Ragasszuk le a sebet, legalább ne amortizálódjon tovább. Az én bakancsom derekasan állja a sarat – szó szerint. Megérkezik az utolsó esőroham, ami alaposan kitesz magáért. Mindenem átázik, de legalább nem fázok. Gyönyörű fürtös virágok lángoló narancsszín szirmain csurrannak az esőcseppek. DV szerint ezek orchideák, én inkább valami liliomfélére tippelek.
Tűnődök DV kérdésén, magamra értelmezve: én mit keresek itt? Miért jöttem? Nincs rá válaszom, még. Annyit tudok, hogy elemi erővel hívott az út, szinte elszédültem, ha csak gondoltam rá, úgy január óta. DV nem ennyire elszánt. Már most a szökést fontolgatja valami melegebb, szárazabb, napfényesebb tájra.

Lassan kitisztul az ég, megérkezünk San Sebastianba. Nagyváros a javából. A sárga nyilak a tengerpart felé vezetnek, beszélgetünk, erre megszólít egy barna, copfos leányzó: magyarok vagyunk? Persze. Őt Ritának hívják. Eleinte nem vagyok elragadtatva a dologtól, hogy itt is magyarokba botlunk. Szerencsére Rita se tolakodó. Látom, ahogy ormótlan hátizsákjával elcsattog a tengerparti sétányon.

Leülünk a kőfalra, ami a homoktól védi a sétányt, és két órát töltünk azzal, hogy bámuljuk a pocsék időnek fittyet hányó szörfösöket. Mert ez itt szörfparadicsom, van „surfeskola” is. Sose gondoltam volna Baszkföldről.
A netes élménybeszámolókat, útinaplókat olvasgatva gyakori motívum az első napokban tönkremenő térd és az emiatti hazautazás. Ezt otthon nem igazán értettem. Hát, most már megvan. Ez az utolsó eső sokat kivett belőlem, a huszonöt kilométeres táv pedig át a hegyeken jó „beavatás”. DV szerint persze nem kellett volna Irunba mennünk, innen is lehetett volna indulni.

Lassan-lassan szárad a holmink, kiteregettük a kőfal tetején, etetem a sirályokat. DV azt mondja, ne etessem őket, mert a kenyér árt nekik. Szerintem a falánk, betonbendőjű sirályoknak semmi sem árt, aminek ötezer év alatt van a felezési ideje.
Ideje megkeresni az alberguét. A Tourist infónál kezdünk, meglepően modern, és sorszámot kell kérni (!). Akár egy bankfiók. Viszont hamar sorra kerülünk, kapunk térképet, rajta készségesen bejelölik a szálláshelyet. Secperc meg is van – közben kisütött a nap, végre lepakolhatunk. A szállást két vén baszk üzemelteti, katonásan megy a beléptetés, egyenként és szigorú követési távolságot tartva. Végre mosás, fürdés!
Szállásunk egy nagy sportiskola, nyár lévén nincsen tanítás, eléggé zegzugos, emeletes épület, meg át is építik éppen. Az eligazodást így belül is sárga nyilak segítik, jót mosolygok ezen. Sárga nyilak vezetnek még a vécéhez is. A fénymásolót előbb találom meg, mint a ruhaszárítót.

Jöhet a városnézés. Megnézzük a mesés Miramar parkot a tengerpart felett – valaha királyi nyaraló volt, csodálatos panorámával a Santa Clara sziget felé – szép ez a város, és feltűnően rendben van tartva. A tenger lassan apályra húzódik vissza, táncol a fény a nedves homokon, lábnyomainkba tengervíz szivárog, árnyékaink megnyúlnak. Megnézzük a San Sebastian templomot – szegény szent, emlékszem a legendájára. Az elpusztíthatatlan keresztény római légionárius, aki túlélte, hogy egy kínzócölöphöz kötözve sündisznóvá nyilazzák… A templombelsőben mély harmóniát, szépséget és rendet érzékelek, jó itt üldögélni egy kicsit… a Buen Pastor, a másik templom – tornyát láttuk a vonatablakból – neogótikus és hivalkodó, nem tetszik. Belső tere gótikusabb akar lenni a gótikánál.

Ami viszont nagyon tetszik, az a mentás fagyi a kikötőben. DV meghív egy horribilis méretű gombócra, nagyon finom… a tengerparton sétálunk vissza, kezdem érezni a lemenő nap fényét a hátamon, mégiscsak július van.

Július 28. csütörtök. San Sebastian-Zarautz

Igaz, huszonnégy karátos lidércálmom volt. Egy kedves tündér-gyereket láttam álmomban, aki „gyanús” volt a számomra – ahogy látta, hogy nem tud becsapni, felvette az igazi alakját. Démonná változott, keményen birkóztam vele, míg át tudtam passzírozni a fény kapuján… Fejfájással ébredtem és összetörve, mintha tényleg verekedtem volna.

Kifejezetten jó útra kelni. Felfelé, felfelé egy parkon keresztül, érződik, hogy ma jó idő lesz… Igazi rózsaujjú hajnal, napkelte a tenger felett. A felhők aranyszín hasadékán kisüt a nap, a tengeren már nevetve táncol a reggel, a távolban egy-két hajó árnyéka vibrál. Lefényképezem a világítótornyot a napkeltével. DV művirágcsokrot guberál.
Találunk egy önkiszolgáló pecsételőhelyet. Aki akar, vizet is vehet innen, és beírhat az emlékkönyvbe. Örülök ennek a Camino-megnyilvánulásnak, itt minden ilyesminek fokozott értéke van, nem vagyunk úgy elkényeztetve a spirituális gondoskodással, mint a Francesen… A kőfalra felírták, hogy Ultreia, ennek is örülök. Menj hát túl, túl az ismerten, túl az úton, túl a túlon is…
Köröskörül szántóföldek, jobbra távolban a tenger, a puha-kék ég. Foltos tehenek, birkák, lovak, kecskék… mindenféle állat nyüzsög. Leülünk reggelizni egy nagy, kiselejtezett traktorgumira. DV előszed egy kissé gyanús májpástétomot. Gyanúsan alacsony volt az ára is. Mindegy, megesszük, lesz ami lesz. A ruháim biztosítótűvel rögzítve száradnak a hátizsákon. Egyre melegebb van. Jó egy rövid szakaszon erdőben menni, és jó egy forrásra bukkanni… egy nagy kőre minden létező módon kiírták, hogy jóféle ivóvíz. DV egy fickóval társalog, aki tengerész Liverpoolból és szeretetreméltó zsiványnak látszik. Vastag a bőre, szó szerint.

Azt hiszem, Orio a neve a városkának, ahová beérkezünk. Zegzugos sikátorok, ötszáz éves házak – mindegyiken van ismertető tábla – láthatóan büszkék rá és rendben is tartják. Elképesztő, hogy akkortájt épülhettek, amikor nálunk Mátyás király uralkodott. Nálunk ilyesmiből mára pár kő volna csak, itt pedig folyamatosan lakják… Kicsit feszélyez, hogy a felségjelzésként a hátizsákomon lengedező lepkemintás bugyival kell végigvonulnom a szép középkori településen, de ez hamar elmúlik – része a peregrinó-identitásnak, hogy az ilyesmi ne zavarja az embert… Egy padon leülünk kesudiózni, nézzük a vizet, a túloldalon lévő modern építményeket. Jó hosszú utat kell megtenni az öbölben. Van egy alagút, jól összegraffitizve. Az alábbi feliratok olvashatóak rajta:

„Szabadságot Baszkföldnek!”
„Halál a nácikra!”
„Buen camino!”.

Hát igen, ez más erőtér, mint a Camino Frances.
Ragyog a nap, kitárul a táj, meglehetősen fáj a lábam és a hőség is elterpeszkedik. Meseszép a látvány, ahogy elénk tárul Zarautz és az öböl. A del nortés útikönyvek borítóján általában ez a látkép szerepel, az enyémen is. „A Bizcaya-i öböl gyöngyszeme”. Tényleg mesés. Vannak padok, DV elnyújtózik az egyiken.
A szálláshelyünk most is egy általános iskola. Megjegyezhetetlen baszk nevű utcában található, nem is tudom, hogy találtuk meg olyan könnyen. Igazi tengerparti városka ez, csodálatos stranddal, pálmafás „bícs” húzódik kilométereken át, a sétányon halvendéglők sora… Klassz. A mai gyalogtúra nem érte el a huszonöt kilométert, hamar ideértünk, még nyitás előtt. Egy garázsban viszont át tudunk öltözni fürdőruhába, hátrahagyva a cuccot megrohamozzuk a homokos tengerpartot. Először valami fazekasműhelyes pincében próbálunk átöltözni, amit aztán bezárnak, kisebb kalamajka, majdnem elveszítem a jógaközösségtől kapott malámat és a kagylót. Tanulság: ne kötődj jelképekhez!

Pedig sajnálnám, ha elveszíteném a kagylót. Tavaly szedtem Fisterrában, a Halál-parton, kifúrtam és most a nyakamban lóg. Tulajdonképpen a fisterrai élmények miatt vagyok most itt: ott, a Costa da Mortén kicsit nekem is végem lett, nem csak az útnak… Vissza kellett jönni, végére járni a dolgoknak… kicsit visszavinni a kagylót. Ezért sem buszozok. Buszon vagy vonaton ülve nem lehet végére járni a dolgaimnak, csak lépésről lépésre, szó szerint…
Berohanok a tengerbe, hátrahagyva a – belevarrva - több mint ezer eurót tartalmazó gatyámat. Egy hatalmas görgőhullám azonnal felkap, majd maga alá temet, felnyalom a tengerfeneket, köpködve-cikákolva merülök fel. Azonnal megmentőre találok egy fiatalember személyében, aki megmutatja, hogy kell felfeküdni a hullámokra, és a továbbiakban is „vigyáz” rám. Igazán lovagias. Élvezem a hullámfürdőt, nagyon is… néha percekig csak kis hullámok jönnek, aztán egymás után négy-öt hatalmas nagy is, nem lehet kiszámítani. Van, hogy hátat fordítok, legyen meglepetés a hullám mérete, máskor hátamra fekve lebegek, és nézem a fölém tornyosuló hullámtarajt… DV félti a kontaktlencséjét, inkább napozik.
Délután aztán szépen bejelentkezünk a szálláson, összegyűlt a nép, ismét szúrós tekintetű baszk bácsik végzik az adminisztrációt. Alighanem a pedellushoz van szerencsénk. A szoba „békeidőben” alighanem az iskola ebédlője, a jellegzetes tálcás-kajakiadó ablakkal. Kivételesen nem emeletes ágyak vannak. Odakint kicsit elhanyagolt kert, remekül szárad a mosott holmi a kifeszített madzagon, viszont olyan esőt látok, amilyet még soha. Mintegy két négyzetméteren esik, hosszan. Felnézek az égre, mert nem hiszek a jelenség természetes eredetében – pedig tényleg, egyetlen kicsi, de ádáz felhőcske van felettünk.
Műanyagszékek, billegős asztal, kagylókonzerv – szárad a hajam, olvasom az útikönyvet, naplózok, ejtőzök. A szomszéd asztalnál társalgó spanyol srácok alighanem megjegyzéseket tehettek, mert kicsit zavarba jönnek, amikor meglátják, hogy a kezemben lévő útikönyv spanyolul van. DV viszont felfedez egy döglött fecskét, és reklamálni megy. Alaposan el kell magyarázni a bácsinak, hol a lelet. Seprű, lapát, „fecskekadáver”, fejcsóválva mondja: „ez már jó régen ott lehetett”. Alig tudom visszafogni a feltörő nevetést.

Gyönyörű ez a városka, igazi nyaralóhely, el tudnék itt tölteni egy hetet is… Megünnepelendő a napot vacsorázni megyünk egy tengerparti vendéglőbe, pontosabban a „Surf Clubba”. Terítő helyett papír van, rajta képregények és viccek. Az étlap baszkul van. Értelmezhetetlen, hosszú ételnevek, rengeteg mássalhangzóval. DV megkérdezi a pincérlány, mi ez a Txtx…? „Hal” – mondja a lány üdvözült mosollyal. „És ez a Txztx…?” „Hal” – jön ismét a válasz. Oké, hal, találomra rendelünk – mondjuk én úgy, hogy bármit, ami NEM hal. Paella, fél grillcsirke… él az Úr. Almabort is iszunk, méregdrágán, ez a út első sidrája. Tavaly sidrafüggők lettünk Galíciában… Gyönyörű a naplemente a tenger felett, ahogy narancssárgára változik az ég az Egérke-sziget felett.
DV versben foglalja össze a jövőképét, amiben szerepel egy kiküldetés:

Agfanisztán, Koszovó,
Miatököm, Caminó.

Gyönyörűséges az este, bársonyos az éjszaka, gyöngyfüzérként gyúlnak ki az öböl lámpái.
Nem igazán száradt meg a cuccom, holnap is mobilszárítás lesz, hátizsákon, ziherejsztűvel.


Július 29. péntek. Zarautz - Deba

A mai rémálom: megőszül a hajam és kihullik.

Hajnal előtt kinyílik a szemem, éber vagyok, mint a gyík. Négy óra lehet, DV is ébren van, hát akkor induljunk. Az öböl most is gyönyörű – még tartanak a bulik, tivornyázik az ifjúság a sétányon. Egy különösen pihent agyú egyed felugrik és rap stílusban kíván buen caminót… Aranyos. Mások kissé részegen most ténferegnek haza. Számunkra meg már új nap kezdődik…

A sötétségben lámpafüzér mutat utat, világos pászmák után mélységes mély sötétség, mintha álmodnék, valószínűtlen az egész. A tengert nem is látni, csupán moszatszagát, és halk morajlását hozza az éjszakai szél. Feloldódom a meleg, tengerszagú éjszakában… Aztán aszfaltút mentén gyalogolunk, szürkén pattan meg a sötétség-burkolat az égen. Sivár a pirkadat. DV a békefenntartó-kiképzés részleteivel szórakoztat, én meg azon fantáziálok, miket tettem volna a helyében.
Trappolok, trappolok. Néha egy-egy teherautó húz el mellettem.
Getaria városnál olyan a tengerpart, mintha egy börtönhöz tartozna. Magas betonfalak, erődszerű part, szürkeség – sehol egy fa, vagy bármi, ami szép. Mégis itt ülünk le reggelizni, itt az ideje. Kicsit kóválygunk, nehezen lesz meg a továbbvezető út a kikötőn, a végtelen homokdűnéken és a városon át. Megmentek egy pocsolyába hullott bogarat – nem szeretek szenvedést látni.

Aztán jön Zumaia. Minden irányból megnézzük a hajógyárat, ahogy megkerüljük az öblöt. Az ebédszünetet felharsanó sziréna jelzi, összerándulok. Szokatlan baszkul látni a kiírást: Donejakue Bidea, azaz Szent Jakab útja… Innen felfelé, felfelé vezet az út. Élvezem. Engem erre terveztek. Rövid, izmos lábak, alacsony súlypont, alkati szívósság. DV viszont nehezen bírja.
Na ezt már szeretem. Erdő, ösvények, csodás párák, tehenek. Néhol a sárga nyíl beparancsol a parasztudvarra is. Először nem akarom elhinni, hogy tényleg ki kell nyitnom a kaput, be a tehenek közé – udvariasan köszönni a bikának – majd a fészer mellett el, végül a hátsó kapun ki a mezőre, ott folytatódik az út… Ebből is látszik, hogy itt nem megy át százezer ember, mint a Francesen. Később már nem is tudom, mikor vagyok bent, valaki magánterületén, és mikor kint… A kapuk, „tehéncsapdák”, madzaggal-lánccal csukható kapuk számtalan kreatív változata jön.
És, hát, a SZAG. Tavalyról már ismerős, egyáltalán nem ellenséges, de igen intenzív agrár-ájer ölel át. Részint trágya- részint cefre, leírhatatlan.
Jópofa „kocsmára” bukkanunk egy hegytetőn. Egy tábla köszönt: „Buen camino, peregrino”, és felirat: „házi almabor, másfél euro/üveg”. Lavór vízben állnak a sidrás üvegek, egy doboz a becsületkassza, és az előzékeny farmer még dugóhúzót is kikészített. Mindjárt három üveggel veszünk – érdekes feladat rögzíteni a hátizsákra a palackokat – egy üvegnyit pedig azon nyomban meg is iszunk. Rusztikus íz, szénsavas frissesség, nem elhanyagolható alkoholszint. A továbbiakból arra emlékszem, hogy csurom izzadtan rohanok fel a hegyoldalon, és egy lovat ölelgetek. (A ló kezdte!)
Középkorias faluba érünk, páran az árnyékban pihennek, mások a kocsmában – megismerkedek egy idősebb forma, sovány, szívós, napbarnított német nővel. Dohányfüstben és konyakban pácolt arca csupa ránc, Trierből jött. Ez egy típus, igazi elnyűhetetlen germán bakancstalp, a világ legvalószínűtlenebb helyein lehet összefutni ezekkel.

Azért ez fizikailag elég kemény. Az út változatos kihívások elé állítja a peregrinót: tegnapelőtt bőrig áztunk, tegnap enyhe napszúrás, ma lerészegedés… Nehéz a zarándokélet…

Franciák rajai csacsognak és haladnak az úton. DV aggódik, „nehogy telefoglalják ezek itt nekünk az alberguét”, de kiderül, hogy az aggodalma alaptalan: ezek elkényeztetett népek, előre foglalt hotelszobák várják őket. Látok egy kiírást, 7 euró/ nap áron szállítja valaki a hátizsákokat… Így könnyű!
Deba jó meredek tengerparton épült. Hihetetlen, de a sárga nyíl az utcán belevezet egy liftbe. A szabadtéri lift van hivatva szállítani azokat, akik nem akarnak lépcsőzni. Itt is a Tourist Infónál kezdünk (baszkul: Buleoga Turismo), ami jó ötlet, mert itt kapjuk meg mindjárt az albergue kulcsát is. Itt kell regisztrálni. Elmagyaráztatjuk magunknak az odatalálást is, most jól jön a Relaxa nyelvi anyag, szinte életre kelnek az ismerős mondatok, még én is értem a magyarázatot. Lift, visszafelé. Eldugott lépcső, az életbe’ meg nem találnám, ha nem lenne jelezve. Zuhany, végre!!! Átizzadt gönceimet kimosom, kiakasztom száradni. Hátha ma sikerül megszáradniuk. A zuhanyozó ablakából is gyönyörű a kilátás. Milyen jó, hogy nem kell négyig, a hivatalos nyitásig várni, ideadták a kulcsot… A szállás – természetesen – egy iskola. Rég nem jártam annyit iskolába, mint itt Baszkföldön! Érdekes számlát kapunk: donativo, 5 euró. Vagyis önkéntesen adakozz 5 eurót. Lassan befutnak a többiek is. Furcsamód rettentően fázom, DV is. Valahonnan kerít egy hőmérőt („hay un termómetro aqui?”), kiderül, hogy belázasodott. Nekem van lázcsillapítóm, DV meg kap valakitől, ezt a részt átalszom. Megisszuk a második üveg sidrát. Aztán kicsit jobban leszünk, lemegyünk a tengerpartra – itt is gyönyörű a strand, hatalmas hullámok ostromolják a partot megerősítő sziklákat, egy helyen gejzírként tör fel a homokkal kevert tengervíz a betonmóló résein. Tele is megy vele orrom-szám-hajam. A betonfalon hatalmas Szabadságot Baszkföldnek! felirat, alatta monokiniző lakosság.

Fekszem a tengerparton, aztán egy park zöld füvén, nagyon szép hely ez… mélykék a tenger, hatalmasak a hullámok, a parton szörfsuli. Először szárazedzés: a gyerekek a homokban fekszenek, vezényszóra kaparnak, majd felpattannak a szörfdeszkákra, és eljátsszák, hogy egyensúlyoznak rajta… miközben fél méterre tőlük ott nevet és táncol a tenger.
Kicsit túlvásároljuk magunkat élelmiszerekkel, a harmadik üveg almabort a házigazdának ajándékozzuk.
Dideregve, a hálózsákomba burkolózva alszom el. Innentől viszont legalább vége a rémálmoknak: túl fáradt vagyok ahhoz, hogy emlékezzek rájuk.


Július 30. szombat. Deba – Markina

Szembesülünk a logisztikai problémával: nincs hely a kajának. Meg kell enni. Flan, azaz karamellpuding, szeretem, le is csúszik hamar.
Át a hídon, még sötét van… végig felfelé vezet az utunk. Erdei ösvényeken ér a pirkadat. DV folyton lemarad, ahányszor viszont utolér, mindig enni akar, gyanús. Azt állítja, hízik. Kizárt, alkatilag alkalmatlan a hízásra.
Felfelé, mindig csak felfelé… új ismerőseim is utolérnek. Jön a népes, vidám spanyol család, a liverpooli tengerész, Rita, a kalapos, szőke német srác, az olaszok… Kezdünk csapattá érni. Egy masszív, húzós emelkedőn mindenkivel összefutni, még a biciklistákkal is, akik szentségelve vonszolják felfelé a bringát a meredek emelkedőn.
Végre szép, igazi erdő! Egyedül ballagok, szuper. Most kezdek ráhangolódni a gyaloglás ritmusára és magára a Caminóra: kezdenek megérkezni a spirituális jóérzések is, a belső béke és a hála…

Mókás kis tábla fogad az erdőben: Camino Café 100 méter múlva. És valóban: egy lakókocsi parkol a dzsingában, kifeszített ponyva, alatta fotelek, hintaágy, egy fatörzsre szerelt polc. A polc felett jókora Jézus-kép, a polcon különféle javak: néhány gyümölcs, csoki, miegyéb. Mindez adomány-alapon megvásárolható. A lakókocsi gazdája egy új-zélandi hippi srác, leteszi a Bibliát, amit olvasgatott a hintaágyban heverészve… Nos, ezt érdemes közelebbről is megvizsgálnom. A fickó főz nekem egy irgalmatlan erős törökös kávét, beszélgetünk. Van emlékkönyve is, beleírhat, aki akar. Belelapozok a füzetbe – egy korábbi oldalon magyar bejegyzés: „zsírbálna, megacool!”. Nincs nyelvi gátlásom, a szőke srác szemében végtelen béke és szabadság. Itt lakik, ebből éldegél, jól érzi magát. Nem mondom, hogy nem irigylem – eszembe jut a neurotikus munkahelyem, a stressz, az állandó teljesítménykényszer… Lehet, hogy eljön az az idő, amikor én is kiköltözöm az erdőbe.
Ez testileg-lelkileg feltöltő találkozás volt. Ilyenekért – is – vagyok itt.
Mi tagadás, a rasztahippi kávéja turbóenergiát adott. Az 500 méteres szintkülönbségen szinte átröppenek, fel se tűnik. Az út lejteni kezd, találkozom egy félmeztelen, szívós-inas francia fazonnal, csomókban lógó hosszú haja verdesi a hátát, kiderül, hogy valaha idegenlégiós volt. Kilométereken át légiós históriákkal szórakoztat, és cseppet se zavarja, hogy nem tudok franciául. Igaz, nem is kell, mert a koma el is játssza a mondanivalóját. Tűz a nap.

Hamar beérek a mára rendelt pihenőhelyre, ez Markina-Xemein városka, a mező után azonnal következnek a középkori házak, harsányzöld fű és ódon-barna kő. Először is benézek a Szent Mihály (San Miguel) templomba. Odabent félhomály és hűvösség – meg is szédülök, hátizsákot le, le kell ülnöm egy kicsit – ami pedig a legérdekesebb, hogy ez egy kelta dolmen, két egymásnak támaszkodó irdatlan nagy szikla, amit láthatóan körbefoglal a templom. Tettek eléje egy oltárt, kereszttel, ennyi. Végtére is, a templom szó szent helyet jelent, nem pedig épületet.

Szemembe csap a napfény, amikor kilépek. Hamar meglesz az albergue, ami ezúttal egy karmelita kolostor. Jócskán van még idő nyitásig, az épület előtt kis zöld park van, leheveredünk a fák alá, piknik-hangulat, nagyon kellemes. Szépen becsorog mindenki. Van néhány érdekes figura. Én például biztosan nem tetováltatnék pisztolyt a hónaljamra, mint a rasztahajú, orrpiercinges lány. Van egy spanyol nő, akit Maria Caminónak hívnak. Nem hisszük el, de megmutatja a személyijét, tényleg. A francia vadember még jobban nekivetkőzik, a túrabotján szárítja a cuccát. (Soha többé nem találkoztam velük.) A liverpooli tengerész egy folytatásos kolbászt lenget a levegőben, DV pedig elnyúlik a tengerzöld strandkendőjén.
A kolostorról érződik, hogy megszentelt hely. A kerengő egy szakasza székekkel van lezárva, innen kezdődik a clausura, ahová nincs bemászkálás. Néha az ablakban feltűnik egy-egy elmosódó szerzetes-sziluett, egyébként velünk itt is önkéntesek foglalkoznak. A hajdani refektóriumban zajlik az adminisztráció. Masszív egy épület, és – láss csudát – van centrifuga. Ki is használom az alkalmat, nagymosás.

Lehet, hogy a vitaminok teszik, de tele vagyok energiával. Ez az egész nap ilyen volt. Ezzel szemben DV „haldoklik”, téma a szokásos: a szex és a kísértetek. A kísértetekkel kapcsolatban meg megnyugtatom, hogy megszentelt helyen van, biztonságban. Valószínűleg most is lázas.

Én annyira jól vagyok, hogy úgy érzem, akármeddig tudnék menni. De azt is tudom, hogy ezzel vigyázni kell. Nincs kedvem enni se, mert a kaja helyét az élmények töltötték ki, mondhatnám el vagyok telve velük. De ezzel is vigyázni kell.

Hol lehet itt vacsorázni? Felderítőútra indulok. Elég megkerülni a kolostorépületet – csengnek-bongnak a harangok -, máris megvan a középkori városmag. Minden épületen ott leng a baszk zászló. Sok kis kocsma is akad, a járdára kipakolt asztalokkal-székekkel, és többnyire ismerősökkel tele. Mind velem akar inni egyet. Bakancstalp asztalához oda is ülök, elém tol egy hasas üvegpoharat, tele aranysárga folyadékkal, kövér jégkockák uszimusziznak benne. Hopp, belehörpintek, fennakad a szemem: basszus – khráá – ez konyak!!!
Edzett asztaltársam közli, hogy őt is meglepték az itteni adagok, de nagyon szimpatikus neki mindez.
Nehezen szabadulok, ráadásul a konyakhistória kiverte a fejemből még azt is, hogy hol lakok. Pedig láttam egy szimpatikus vendéglőt – hol is? Összefutok DV-al, a nyugdíjas belga vasutas társaságában van, ritka nagy mókamester lehet a fickó. Megtaláljuk a vendéglőt a kolostor mögött. Jöhet a vacsi 10 euróért, a kocsmárosnénak kiadó szobái is vannak, „amennyiben nem horkoltok”. Látható szeretettel és kedvességgel teszi elénk a tányérokat… jó sűrű tökleves, aztán borjúmájat rendelek. Nem mondhatnám, hogy teljesen friss, de semmi bajom nem lesz tőle, és rengeteg kalória. Kell is. Már most láthatóan olvad le a bordáimról a zsírocska. Persze a menühöz vörösbor is jár, jól is alszom tőle… Jó szívvel adták.


Július 31. vasárnap. Markina – Guernica

Viszonylag későn indulunk, a tegnapi „halálnap” után senkinek sincs kedve felkelni. Párás útszélek, mezők, tehenek, kapuk. Néhol a parasztudvarra is be kell menni. A jelzések újak, biztatóak.
Szép a táj, a fotóim is kezdenek megszépülni. Hol egyedül ballagok, hol találkozom néhány útitárssal, ez mind jó. Kővel kirakott ősrégi utak, hajdani vasalt kocsikerekek által kikoptatott mély vájatokkal, igazi középkori ösvények, kevés helyen maradt ez meg – túlságosan is iparosodott vidék ez, az aszfaltutak felszabdalták a régi gyalogösvényeket. Egy helyen többen megálltak egy jópofa csacsit etetni a kerítésen keresztül, a lapátfülű állatka nálam is bepróbálkozik, bekapja a nadrágszáramat és nem ereszt. A belga vasutas szabadít ki, amikor egy marék friss füvet kínál a csacsinak.
Bolibar tetszik. Igazi baszk miniváros, négyszáz lakosa sincs, de muskátlis ablakaival, középkori részleteivel elbűvöl. Itt született Simon Bolivar, a szabadságharcos, Bolívia névadója.
DV-vel egyszerre érek a Ziortza-i kolostorhoz. Azt hiszem, ciszterciek, de erre nem mernék megesküdni. Bemegyünk szétnézni – szépen rendbehozott középkori épület, természetesen van rajta kagyló és benne Szent Jakab, ez errefelé (is) elmaradhatatlan. Ám van egy nagyon kedves szerzetes bácsi is, aki azonnal magyarázni kezd a helyről, látható büszkeséggel. Kiderül, hogy magyarok vagyunk, erre az is kiderül, hogy Rita itt aludt. A kapu felett kőbe vésett sas és koponya, a legendára utal: valaha egy sas emberi koponyát dobott erre a helyre, és a középkor emberének ez természetesen azt jelentette, hogy itt kolostort kell alapítani. A bejárat előtt, a tornác faszerkezetének túlnyúló csapolása egy helyütt állatfejes faragású. Feltűnik a pogány, elnagyolt farkasfej, rá is kérdezünk. „Ja az? La Loba” – mondja a legnagyobb természetességgel az atya. DV elmeséli a La Loba, a Farkasasszony legendáját. Régi kelta dolog ez, és milyen jól megfér az aszketikus katolicizmussal… 
Ragyog felettünk a nap, nedves erdőmélyen ugrálunk át a vízátfolyásokon és pocsolyákon, körben sűrű dzsungel.
DV lemarad valahol. Nagy a hőség. Leülök egy helyen az ösvény szélén, csak úgy, sehol senki – jól esik a pihenő. Aztán megpihenek egy Montalbán nevű helyen, meg még valahol, a templom mögötti hűs árnyékban. Átkelek egy ötszáz éves hídon is, teljesen benőtte az erdő, egy megfakult tábla viszont van, ami tudósít arról, mióta is használják a zarándokok ezt a hidat…

A baszkföldi templomok egyébként fotózhatatlanok. Többnyire az ajtajuk is zárva, amit sajnálok, mert az útikönyvem szerint szép preromán kori falfestményeket láthatnék. Masszív kőkockák, torony vagy bármiféle külső díszítmény nélkül, vaskos kövekből, parányi lőrés-ablakokkal. Legalább ezer évesek, átlagosan. Minimum belógnak a villanykábelek, de ha az nem, akkor egy trágyadomb rontja le az összhatást.

Az út végére gyilkos emelkedő jut. Bozót, sár, vízhólyag. Szörnyű. Megint meg kell pihennem az ösvény mentén, leterített széldzsekimen. Felbontok egy kagylókonzervet – magamra is borítom, most már paprikás olaj is van a nadrágomon, de egy kis pihenő csodát tesz. Mellettem hűl-szárad a bakancsom, a zoknim.
Jön két kilométer tűző napon, aszfalton. Alighanem enyhe napszúrást kaptam. Hangosan éneklem az Om szváhá mantrát, egészen Guernicáig. Ott aztán végképp filmszakadás, bóklászok fel-alá, félkómásan, amikor valami olasz biciklisek megszólítanak, hogy fényképezzem le őket egy épület előtt. A fotómasina kijelzőjén át veszem észre az A4-es méretű, ajtóra celluxozott papírlapot, miszerint Atepertxea erromesak, vagyis ez itten kérem egy zarándokszállás (ami sehol nem szerepelt a könyvemben). Tuti, hogy elmentem volna mellette. Természetesen ez egy iskola, van fehérköpenyes menzás néni és öt euróért vacsora is, paradicsomos tészta, természetesen. Szédülök és didergek egyszerre. Most először – és utoljára – legyint meg az érzés, hogy mit keresek én itt? Rám tör a teljes kisebbrendűségi komplexus, lúzernek, elveszettnek érzem magam.

Mosás, hajmosás, pihenés, vízhólyag-lecsapolás. Még a napégette tetőteraszon is ráz a hideg, de jól szárad a hajam a szélben. Jöhet a városnézés. Guernicát – úgy emlékszem - 1937-ben a Kondor légió leszőnyegbombázta, úgyhogy itt semmi különösebb látnivaló nincs. De még egy nyitva tartó boltot is nehezen találok. Oké, a kínaiakra mindig lehet számítani, azok nem tisztelik se a vasárnapot, se a Szent Sziesztát. Az egyetlen ehető dolog a csokis búrkifli, de abból legalább jól bevásárolok.
Lassan beesteledik, ahogy kószálok. A városka szélén megpillantom az első spanyol zászlót. Közeledünk Baszkföld széléhez.

Van itt egy srác, eléggé fanatikus fotós lehet, mert egy óriási, ormányos tükörreflexes fényképezőgépet cipel, jó nehéz lehet. Folyamatosan kattintgat. Van nála minden, teleobjektív, árnyékoló-előtét, mifene – megkérem, mutassa meg a képeit. Nem kell sokat biztatni, kukkantok a monitorra, aztán meglepődök… Ennyi rossz képet! Szürkeség, rossz kompozíció, belógó villanyoszlop, stb… Hiába a szuper technika, ha valakinek nincs fotós-szeme…


Augusztus 1. hétfő. Guernica – Lezama

Élvezem az ébredést. Reggelizek is, későn indulok – nagy, nagy szabadságot érzek. Szabad vagyok, sokkal inkább önmagam, mintha valakivel közösen járnám az utat, DV ki tudja, merre jár.
Megint azt álmodtam, hogy beolvasok a főnökömnek. Lehet, hogy a Camino az erőt adja meg, hogy – szükség esetén – meg tudjam tenni…
Eukaliptusz- és fenyőerdők, tanyák, csend és béke, sehol senki. Jó leülni itt-ott, ahol kedvem tartja. Már túl vagyok a bűvös századik kilométeren.

A déli hőség megint csak aszfaltúton ér. Egy autós megpróbál felszedni, talán stopposnak nézett, hosszasan vár rám az út szélén. Yo tengo tiempo, mondom, mosolygok, nagy-nagy megköszönéssel. Van időm, igazán. Sőt, főleg időm van.

A szép nevű Fika település előtt végre balra le. Már egészen jól kifejlődött a sárganyíl-érzékelésem. Messziről észreveszem őket.

Nagyon tetszik, hogy itt ilyen egyszerű az élet. Döntés – következmény, döntés – következmény. Ha rosszul döntök, hamar kiderül, nem fél év múlva, mint az uniós pályázatoknál. Minden olyan egyértelmű. Jobbra vagy balra? Leüljek pihenni, vagy menjek tovább? Élvezem, hogy nincsenek „rejtett aknák” a döntésekben, az eredmény azonnal nyilvánvaló, nem kell folyton tojáshéjon táncolnom minden lépésnél, mint otthon. Milyen csodálatos! Így kellene élni…
Lezamában eltévednék az alberguét keresve, de már messziről integetnek a kollégák. Modern, különös alakú, kifürkészhetetlen rendeltetésű épület, emeletén valami népgyűlés van, mi alul lakunk egyetlen, szabálytalanul szögletes szobában. Ez a hely egy oázis. A hospitalero nagyon kedves, valami ezós zenét is tett be a lejátszóba, hangulatos a hely. DV már itt van, volt valami kutyakalandja. Rám újabb vízhólyag-lecsapolás vár, mert a tegnapi alá újabb réteg nőtt.

Itt mindenki „latin”: olasz, spanyol, francia… nincs közös nyelv, egyenlőre nem tudok részt venni az általános nyüzsgésben. Hová lettek a németek, hollandok? Bilbaóig nyomják?
Lezama egyébként Bilbao elővárosa, modern lakónegyed, egy szál közérttel – az is hamar bezár, jön a hír, úgyhogy irány bevásárolni. Társul szegődik mellém Arantxa, egy francia-baszk nő. Azonnal bepróbálkozik a boltosnővel: „beszélsz baszkul?”, majd az igenlő válaszra azonnal pergő baszk csacsogásba fognak. Szerintem politizálnak. Fura ez a baszk nyelv, semmihez se hasonlít. Én közben a sajtok meg a gyümölcsök között válogatok.

A vakítóan kék égen sárkányszerű, hosszú felhő kanyarog. Rossz jel: cirrus vertebratus, közelgő hidegfrontot jelez, nem szokott tévedni. Kihasználom még a jó időt, amíg lehet, kisétálok a templom melletti parkba, és elnyúlok egy padon. Kicsit talán el is alszom, de nagyon biztos nem, kényelmetlen a pad. Az ég lassan, finoman befátyolosodik. DV is itt henyél a fűben, de észre se vesz.

Észrevehetően fogytam. A rajtam lévő zsírréteg átalakult mozgási energiává. Az energiáról egyébként a vitaminok és egyéb csudaságok is gondoskodnak, amelyekből alaposan bevásároltam indulás előtt. Nincs is semmi olyan mozgásszervi bajom, ami ne lenne megindokolható a normál igénybevétellel. A legbizarrabb az ízületvédő tengerimoszat-kivonat. Ha a barna port beleszórom egy pohár vízbe, az – varázslatos módon – átalakul egy barnás-zöld, foszladékos, zavaros trutyivá. Legalább senki se iszik bele a poharamba… 


Augusztus 2. kedd. Lezama – Bilbao

Ahogy így visszanézem a jegyzeteimet, nem volt ez a nap túl könnyű. Ilyeneket írtam: „ideje, hogy vége legyen ennek a lidércnyomásnak.”
Hát, lássuk.

Éjjel esett, a „sárkány” meghozta az esőt. Fülledt-párás, kék reggel, talpalok Bilbao felé. Jó meredek emelkedő, tetején információs tábla, pihenőpark, kilátópont – minden, ami egy nagyvároshoz kell. DV itt utolér, sőt lehagy – levág egy olyan megkattant monológot a fuksziákról, hogy biztosra veszem: nem találkozom vele többet az út hátralévő részében (és valóban nem. Utóbb kiderül, hogy lepattant a Costa Bravára. Nem kárhoztatom érte.).

Meredek ereszkedő a nagyvárosba – a jelzést szinte azonnal elveszítem, el is tévednék, de egy asszonyság az erkélyéről utánam kiabál. Aranyosak ezek a spanyolok. Amikor megint rossz felé fordulnék, két peregrinó kolléga hadonász utánam. Fáj a lábam, alighanem egy újabb vízhólyag.
A Begoña bazilika aztán elhozza a keserves út első nagyon szép élményét – a templomban halk zene szól, a mennyezet finom gótikus hálóboltozata szinte simogatja a szememet, jó itt üldögélni egy kicsit. Amikor kilépek, napsütés fogad – pont a torony felett egy kék égbolt-foltocska, a nap megvilágítja a templomot. Hálát érzek, hogy itt lehetek.
Innen aztán megint lefelé vezet az út, most végre már egyértelműek a jelzések is. Egy csinos kis térre érve ismerősöket pillantok meg: Rita és Arantxa integet egy kávézó asztalkájától. Leülök melléjük, én is rendelek egy tejeskávét, beszélgetünk. Ez a nap másik nagyon szép pillanata.
Kicsit kínosan érzem magam a csinos városrészben a sáros bakancsommal, hátizsákommal. Rita bezzeg készült, a kávézó vécéjében átöltözik csinosba.
Az ég újra elborul. Megnézzük a Santiago bazilikát – pazar, igazi gótikus, de be nem jutunk. Marad a kapuzat látványa, ez se semmi, bár az épület hatását kicsit lerontja, hogy nagyon körbe van építve. Szép a belváros, a kirakatok – Bilbaónak több, mint háromszázötvenezer lakosa van, ehhez már dukál egy „Váci utca” városrész. De ezt leszámítva be kell valljam, hogy Bilbao nem tetszik. Végigsétálok a Ria de Bilbao partján, nézegetem a modern hidakat, épületeket – az Ördögszarv-híd vörös ívei uralják a látványt. Szép a Guggenheim épülete is, girbe-gurba síkok, szinte él, körülötte (és benne) modern szobrok. A bejáratnál kígyózó sor. A népek jobb híján egymást fényképezgetik. Köszönöm szépen, nem kell, ennyire azért nem vagyok elszánt modern művészet-rajongó. Rita beáll a sorba. Én a hatalmas, ülő virág-kutyát próbálom lefényképezni, de sehogy se sikerül. Talán mert nincs a gépemen „szmogos nagyváros csepergő esőben” funkció. A szürkeség eluralja a városképet.
Szerencse, hogy tegnap elmagyarázták, hol van az albergue, most aztán kereshetném. Nos, rohadt messze van, végig felfelé, a nyomornegyeden is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, az Altavista városrészben. Alulról izzadok, felülről ázok, nagyszerű. Nyitás még nincs, de beengednek minket, zuhany, ketten vagyunk egy zuhanyrózsára. Lepusztult, alagsor, egy német nő mindenáron velem akar zuhanyozni. De van melegvíz, új életre kelek. A takarító srácnak egy szavát se értem, kiderül, hogy azért, mert baszkul beszél. Hümm. Arantxa beírja magát a regisztrálókönyvbe, az országhoz konkrétan azt, hogy Euskal Herrera, véletlenül se azt, hogy Franciaország. Ez olyan, mintha egy erdélyi magyar nem Romániát, hanem Erdélyt írna. Látom két francia bejegyzését is, a „hol töltöttem az előző éjszakát” rovatban: „nature”. Uhh, ebben a nyirkos, esős időben…
A cuccunkat otthagyjuk, aztán kirajzás. Ritáék megpróbálnak buszjegyeket szerezni automatából – tényleg nagy ez a város.

Csepereg az eső, a baszk srác szinte levakarhatatlan, sikíthatnékom van tőle, amikor egyébként teljesen ártatlan módon még inni is akar velünk egyet. Szavát se értem, Arantxával csicsereg, úgy érzem magam, mint egy tehetetlen, hurcolt csomag.
Ráadásul ez az időjárás a frontnak még csak a melegfronti része. Nyomott, szürke, meleg, fojtogató. Esővel terhes hasú, nehéz felhők úsznak az égen, ameddig a szem ellát.

Semmi közért nincs nyitva, csak a kínai. Jobb híján kókusztejet és csokit vásárolok, sokat. Bóklászok, szép terek, utcák… egy műszaki és fotóskellék boltba is betérek, veszek egy raklap ceruzaelemet, ne stresszeljek azon, hogy mi lesz, ha kifogy (aztán még hónapokig használom ezeket a valóban tartós tartóselemeket otthon). Annyira elveszettnek és lúzernek érzem magam, hogy ez a kis hatékonyság is sikerélményt jelent. Valószínűleg DV is besokallt Bilbaótól, mert SMS-t küld, hogy hol szálljak buszra és érjem őt utol. Hát érje utol a futószemölcs, tavaly elég volt ebből – én a saját tempómat választom, még akkor is, ha ennek ára most az egyedül maradás.
Egy parkban még le is ülök a nedves padra, és leírom azt a sok misztikus-szürreális gondolatomat, amik valahogy jöttek a semmiből és nem hagynak nyugodni.

Lelkem Isten ragyogása felé repül,
Hogy megfürdesse szárnyait a fényben,
Mielőtt elégne benne.

Megint fel a gyilkos emelkedőn. Kellemetlen meglepetés: kirakták a cuccomat az esőre, mint „illegális szállásfoglalóét”, a szerencsétlen baszk takarítósrácot meg kegyetlenül leteremtette a baszk hospitalera. Mer’ mi az, hogy beengedett, csak úgy. A nő valószínűleg nyers hússal táplálkozik. Egy fejjel alacsonyabb, de vagy harminc kilóval több nálam. Tömör egy darab. Elém is odaáll, hogy valljak, hogy is volt ez. Ismerem a fajtáját, itt nem győzhetek, ezért töredelmes megbánást tanúsítok. Valóban átfordul a szituáció, a szúrós szemű nőszemély ölelgetni kezd, meg csókolgat, rémes. A volt főnökömre emlékeztet, az ugyanezt csinálta, még ránézésre is hasonlítanak. Sunyítva húzok aludni egy felmarkolt El Peregrino magazinnal, és a statisztikákkal bíbelődök, hogy megnyugodjak. A Bach csepp is segít. Arra gondolok, hogy lehet, hogy mégiscsak vonatra kellett volna szállnom DV után, legalább ezt kihagyhattam volna, tetejébe’ bűntudatom van olyasmi miatt, amihez semmi közöm. Hát, van min gondolkodnom.
Hallom, hogy odakint zuhog.

Szeretném visszakapni a napfényt, a tengert, a középkori baszk városkákat: a szépséget! A színeket! Mert most kívül-belül szürkeség az úr! Ehhez képest tudom, hogy holnap az első húsz kilométer egy merő gyártelepen fog keresztülvezetni.
Érdekes adatok vannak a lapban.  A 2010-es Szentévkor 272.135 Compostelát állítottak ki Santiagóban, a zarándokirodán. Ez igaz lehet, mert a fele előttem állt sorba. Persze ennek java része csak az utolsó száz kilométert tette meg, a Mezetán szinte egyedül ballagtam a napégette szántóföldek mellett… Huhh, de rég volt… Egy másik Caminón, egy másik életben, egy másik bolygón.


Augusztus 3. szerda. Bilbao – Pobeña

Korán ébredek. Ülök kicsit a félhomályban, hallgatom, ahogy szuszognak a többiek, ilyen lehetett az ősbarlangban is, a kihunyt tűz körül…
Aztán kiosonok a hátsó ajtón. Veszni hagyom a reggelit is. Ha ez a nő még egyszer lesmárol, azt nem élem túl.
A Camino átvezet a cigánysoron. Kátránypapír meg hullámbádog kunyhók, harmadik világ az Unióban. Nincs itt még ébren senki, csak a kutyák, de azok nagyon. Jókora, loncsos példányok, egy vörös jószág elém áll a földúton, vakkant – érzem, hogy nem ellenséges, inkább mintha azt mondaná: „mi lesz már? Igyekezz!”. Megyek hát a nagy, vörös kutya után, néha, ha lemaradok, hátranéz és siettet a vakkantásaival. Közben acsarogva tartja távol tőlem a többi kutyát. Így megyünk le a bozótos hegyoldalon, aztán át a Puente del Diablón, az Ördög Hídján, egy valóban nyomasztó völgyön keresztül. Szinte mesebeli a helyzet: Cerberusom kalauzol. A hídnál aztán elbúcsúzunk egymástól, megjutalmaznám testőrömet, de a kutya megy vissza az őrhelyére, hogy a következő zarándokot is lekalauzolhassa…
Eső utáni szürkeség, hűvös-nedves levegő, kellemes. Magasról nézhetem Bilbao toronyházait. Egyszer csak tehenek jönnek szembe, van pásztor, pásztorkutya. Puliszerű, fontoskodva sürgölődik a jószágok lábai között.
Épp előásom a tegnap vett csokoládét, amikor felbukkan az öreg francia. Az út elejétől látom, valószínűtlenül sovány, szótlan alak, előreugró orral, engem egy öreg keszegre emlékeztet, ahogy fejét előreszegve hatol előre. Egy szót se szól, akár a hal. Csak gyalogol, szívósan és igen gyorsan.

Jönnek Bilbao ipari szatellitvárosai, Barakaldo és Sestao. A Neten igencsak lesújtó leírásokat találtam e két iparvárosról, mármint hogy nyomortanya, panelgettó, színesre dukkózott Nyócker, stb. Annyira azért nem vészes. Kicsit olyan, mintha gyalog mennék ki Csepelre. Mondjuk van néhány „vegyünk nagylevegőt” típusú, sötéten ásító aluljáró, alagút, elhagyott, folyómenti bozótos, de hát valamirevaló pesti lakos nem riad vissza az ilyesmitől. A dzsungában a hullámbádogon is ott a sárga nyíl. Fáj a lábam, viszont egyetlenegyszer se tévedek el. Nem merek.

Aztán megszépül a táj, kitisztul az ég – mintha egy másik világba kerülnék. Portugalete gyönyörű, kéken ragyog a Bizkaya-i öböl vize, óriáshajó fehérlik a horizonton, és persze a világhírű függőhíd. Egy helyen le is ülök nézelődni a panorámasétányon, a kiemelt helyeken padok is vannak. Elballagok egészen a hídig, bár ez letérés a Caminóról. A híd az Eiffel-műhely terméke, a Világörökség része, hát persze hogy meg kell nézni. Nincs még egy ilyen: az autókat függesztett alapon szállítják, ez igazából se nem híd, se nem komp…
A csinos városkában ezúttal nem lift szállítja a lusta városnézőket hegymenetben, hanem szabadtéri mozgólépcső. Csak úgy az élvezet kedvéért kétszer is felmozgólépcsőzök az utcán. Nem nekem kell másznom. A Caminón ez igazi luxus.

Hanem a jelzés nincs meg. A templomig oké, ott körbevezet, aztán vége. Kicsit szerencsétlenkedek, keresem a folytatást, semmi. Végül egy anyókához fordulok. Azonnal tudja, miről van szó, sőt igencsak fellelkesedik, hogy peregrinára bukkant. Összevissza ölelget és puszilgat, sűrűn emlegeti a feliz-t meg a suerte-t, vagyis hogy legyek nagyon szerencsés, és érzem, hogy őszinte. Egészen feldob, olyan, mintha áldást kaptam volna tőle (nyilván azt kaptam). Egy balkanyar, felfelé, most már kifejezetten hőség van. A nénike áldása legalább plusz három kilométernyi extra energiával töltött fel, most pedig kollégára akadok. Jókora hátizsák billeg előttem, toronymagas német srác, Jakob. Örülök, hogy összehozott a sors Jakobbal. Nem érek rá a fájó, vízhólyagos lábammal meg az unalommal foglalkozni, mindenféléről beszélgetünk, és igencsak kell szednem a lábamat mellette. Ha pedig még a cigijét is elfogadtam volna, amivel megkínált, alighanem vihogva érkezem meg Pobeñába… Maga az út, a Bide Gorria egy hi-tech bicikliút, ötvenméterenként padok meg kutak, kulturált, európai, és nagyon, de nagyon unalmas. Ha becsukom a szemem, akkor is a csúszásgátló bevonattal ellátott, vörös aszfaltot látom…
Ismét itt a tengerpart, de most nem kell hozzá meredélyeken lemászni. Hosszan elnyúló, sekély part, szélfútta homok, susogó nádasok. Át kell vágni a településen, aztán száraz fű, nádcsomók és homok, homok… egy nagy kövön ott a sárga nyíl. A dűnevilág természetvédelmi terület, valóságos oázis. Nagyon tetszik! Horgászni-halászni tilos, a víz valósággal forr a halaktól. Egy benyúló patak-torkolat felett csinos kis híd ível át, remek fotós pont. Ahogy átsétálok, felbukkan egy kis faluféleség, benne a zarándokszállással. Tűz a nap, pont nyitásra értem oda. Jakob nem igazi zarándok, credenciálja sincsen, de nem dobják ki: kap egy polifoamot, mehet aludni a közeli templom tornácára. Én apatikus türelemmel várok a soromra a tűző napon az adminisztrációval, kockás füzet, pecsét stb., szorongatom a zarándokútlevelet, nézem az előttem álló hátizsákjáról lógó laminált kagylófotót (!) és azon kezdek tűnődni, hogy balra vagy jobbra ájuljak-e, a hanyatt dőlést elvetem, ott a lépcső. Tényleg összeszalad előttem a világ, szerencsére a hospitalerák résen vannak, ájulás közben elkapnak, kezembe nyomnak egy pohár vizet meg egy almát. Megható a gondoskodó vendégszeretetük, különösen a tegnapi bilbaói eset után.
Micsoda mesevilág! A tegnapi bilbaói senyvedés után most valósággal hősnek érzem magam. Akárhogy is, ez több, mint harminchét kilométer volt, ráadásul nagyrészt ocsmány terepen. Kiszámolom: az első 20 kilométert 5 kilométer/óra sebességgel tettem meg. Az időjárás pont jó volt hozzá. Szürke városhoz szürke ég, színes tengerparthoz napsütés, ez teljesen oké így. Lezuhanyozok (megint sztereóban, megint egy német nővel), mosok – mikor mindezzel végzek, még mindig zajlik a beléptetés az ajtónál. Én viszont immár újjáéledve expedícióra indulok a környéken.

Az agyonreklámozott, „vízhólyag elleni” ragtapaszaim egy tömbbe álltak össze és beleragadtak a zokni bolyhaiba. Fúj. A vízhólyagjaimat most nem kell megműteni, maguktól felszakadtak. Elég rémesen néznek ki. Eleget pátyolgattam már őket – ilyen ragtapasz, olyan ecsetelés – most a rideg bánásmóddal kísérletezek. Nem teszek rá semmit, sőt leveszem a szandálomat is, és mezítláb tappogok a forró homokban és a tengerben. Érzem, hogy jót tesz, legalábbis nem ront a helyzeten.
Egy nagy sziklán nászpár: fotózáshoz mászatták ki őket a szirtre, biztos remek képek készülnek. Én is felcsapok esküvői fotósnak. Pár méterre srácok lubickolnak az apályra visszahúzódó iszapos tengerben. A homokban találok egy golyóstollat. Csodálatos ez a dűnevilág.

A vízhólyagok felszakadtak, telementek homokkal, tillárom haj.

Egészen más a társaság, mint Bilbaóban. Főleg németekkel találkozom, de itt van a francia Öreg Hal is. Láthatóan feneketlen hátizsákja mélyéről előhúz egy vasalót, és „felfrissíti” az öltönyét (!), amikor vacsorázni indulunk. A kis patak partján emeletes, guszta libaól, gágogó csapat, a patakban hemzsegnek a halak, kicsit feljebb találunk egy egyszerű kis vendéglőt, zarándokmenüvel. Nagyon szép az este. A hallgatag öreg franciáról megtudjuk, hogy 73 éves, tengerész, és Jean-Louis-nak hívják. Megosztja velünk az életfilozófiáját is: „don’t stop, don’t die.” Ne állj meg, ne halj meg. Arantxa, a baszk kapacitál: kóstoljuk meg a helyi specialitást, a txakolit. Ez egy friss, szinte zöld, erősen szénsavas újbor, szinte pezsgő, fejünkbe is száll, nagyon finom.

Jó nap volt ez… jó volt a vége, nagyon.

Augusztus 4. csütörtök. Pobeña – Castro Urdiales

Reggeli – kulturáltan, szépen…
Meredek lépcsőn felfelé, a homályos pirkadatból a születő fény felé lépkedek, aztán kinyílik a táj, messzire ellátok a tenger felett, mélykéken ragyog minden… Megvárom a mágikus pillanatot, amikor a nap kibukkan egy fekete szirt mögül. Milyen szép ez a panorámaút, végre igazán szép képeket tudok készíteni. Barna lovak oldalán csillog a felkelő nap fénye. Micsoda ajándék! Megkaptam valamit az Úttól, amit eddig hiába vártam, és már kezdtem lemondani róla.
Battyogás, fáj a lábam. Még Pobeñában a strandon volt egy tábla, miszerint Castro Urdiales 37 kilométerre van, ez a mai etap. Senkivel sem találkozom, rövid pihenőt tartok valahol egy templom mögött, az árnyékban. Tudom, hogy szállásmizéria van, ezért nem időzök sokat sehol. Nekem rohan egy nagy, fehér kutya, megvakarom a fejét, ujjaim a sűrű szőrbe mélyednek, aztán visszaszalad a kapualjba.
Hivatalosan valahol itt, Kobaron után ér véget Baszkföld, és kezdődik Kantabria.

Castro Urdiales gyönyörű, de nem igazán tudom élvezni a fájdalom miatt. Az összes eddigi vízhólyag helye egyszerre lüktet, és csak rosszabb lesz, ha megállok pihenni.
A városkába érve találok egy kis boltot, bevásárlok kekszből és csokiból, nagy szükségem van kalóriára. Az lombos, szép, római kori árnyakkal telt sétány sajnos hamar végetér számomra, le kell kanyarodni a tengerpart, a tűző napfény felé.
Hol a fenében lehet az albergue? A végtelen hosszú parti sétányon van ugyan Tourist info bódé, de zárva. Bolyongok, minden mélykék, a tenger, az ég, vakítóan ragyog a sétány, barna folt a gótikus templom a fekete sziklaszirten, fehér vitorlák pöttyözik az öblöt. Masszív sülthal-szag száll, sok itt a halvendéglő és a turista, a sétányon ötméterenként jó testfelépítésű fekete fickók árulnak plédről afrikai karkötőket, miegyebet. Valószínűleg valami afrikai hadsereg katonaszökevényei lehetnek, eléggé egyformának tűnnek, mindegyik fiatal és feltűnően izmos.

Elém ugrik egy anyóka a sövény mögül, temperamentumos egy darab, tisztán értem, mit mond: „ki mondta neked, hogy erre kell jönni?! Tán tudsz a vízen járni?! Az albergue balra van, menj fel az országútra egészen a Bikák teréig, mögötte harminc méterre lesz a szálláshely”. Szinte tisztelgek, és a mondott irányba fordulok, egészen a következő anyókáig, aki következetesen és hasonló lendülettel az ellenkező irányba, öböl túlsó nyúlványa felé irányítana.
Francba.

Szerencsére rémlik a netről, hogy a Bikák terén van ugye az aréna, eléggé jellegzetes épület, és mögötte valóban van egy pici albergue. Arra megyek hát – aztán kiderül, hogy a sporttelepen is lehet aludni, tehát mindkét anyókának igaza volt…
Ahh, megvan, itt a Plaza de Toros. Még vagy két óra van nyitásig, bár elvben máris mindenki itt van, ki lehetne tenni a completo táblát. Telefon a hospitalerónak, hogy ennyi erővel akár be is engedhetne bennünket. De nem, négy óra az négy óra, ő addig ugyan nem jön. Várunk, egyébként egészen kellemes. Itt van Rita, elvan azzal, hogy a penészt vakargatja le a kenyeréről – elképzelésem nincs, hogy tudott ilyen hamar kivirágozni a péksütemény, én a szokásos polipkonzervemmel bíbelődök. Szinte érzem, ahogy újratöltődök energiával. Jakob az épület mögött elnyúlik a füvön, egy ázsiai leányzó fehér fejkendőben csicsereg, itt van Öreg Hal és Arantxa is.

Na végre, itt a hospitalero. Feketebőrű, szótlan, izmos srác ő is, valószínűleg nem akarta otthagyni a csigakarkötő-árus standját a tengerparton.
Zuhany, mosás, szokásos protokoll, megyek várost nézni, míg a többiek becsekkolnak. Tetszik Castro Urdiales, a strand, a sétány, a tengeri barlang, a zegzugos utcák. Nem olcsó hely, nézegetem a halvendéglők étlapjait, rám férne már valami tisztességes kaja – több helyen zarándokkedvezményt (peregrino discont) adnak, de még így is drága.
Nagyon meleg van.
Beülök a gótikus templomba. Santa María de la Asunción. Gyönyörű szép, egy pap bíbelődik az oltárnál, pakolászik, mise lesz – végre. Kellemes hűvösség, sirályok rikoltozása, strandzsivaj. Lassan gyűlik a nép. Egyszer csak kitárul a nagykapu, és négy erős ember egy koporsót hoz be! Atyaég, ez gyászmise! Na de már késő, becsukják a nagykaput, hangos döndülés, hát most már itt maradok. Illedelmesen végigimádkozom a liturgiát a néhai matektanár lelki üdvéért. Furcsa, a gyászolók se tűnnek szomorúnak, a koporsót beszentelő pap beszéde a strandzsivajjal, a sirályok rikoltásával különös kontrasztot képez.
Később látom csak, hogy Arantxa is itt van, szintén bent rekedt, ahogy én… együtt megyünk tovább, a baszk fiatalasszony csicsereg, csicsereg, leginkább franciául, amit én nem értek, de ez egyikünket sem zavarja.

Aztán elkószálok közértet keresni, vége már a sziesztának, és hamar meg is találom. A piac mellett van egy Eroski, hihetetlen, hogy mindenhol kiszagolom az olcsó boltokat, vendéglőket stb. Ez valami hatodik érzék lehet, a portyázó patkány hozzám képest kezdő. Sikerül két és fél euróért gazdagon bevásárolni: gyümölcs, söröcske, konzerv, kétszersült… Szorongatom a zsákmányt, amikor belefutok Öreg Bakancstalpba, a cigifüstben és konyakban pácolt trieri német asszonyba, ismerős még Baszkfölről. Panaszkodik, hogy neki már nem jutott szálláshely, most a buszra vár, hogy továbbmenjen valahová, ahol talán több szerencsével fog járni. Soha többé nem találkozom vele.

Sikerül összetoborozni egymást egy négyfős zarándokmenüre. Arantxa, Rita, Katharina – a krakkói egyetemen tanít gyógyszerészetet – és én. A kiszemelt kocsmában aztán életem legfinomabb salátáját eszem, sose gondoltam volna, hogy a balzsamecet, a narancs, a tonhal ilyen harmonikusan összeillik. Beszélgetünk, fejünk felett természetesen tévémonitor, látjuk a híradót: Madridban tüntetés, lövöldözés is volt, a téma a szokásos: Baszkföld elszakadása. Furcsa látni az ismerőssé vált transzparenseket, háttérben a madridi királyi palotával. Arantxa azonnal hárítani kezd, nekem ez nagyon gyanús, ő kérem szépen nem is baszk! A szülei, azok igen, meg a férje is, de ő aztán nem! Ő igenis francia, és nem akarja az elszakadást! Furcsa ez hirtelen tagadás, átváltás a nemzeti büszkeségből, először nem is értem, de közép-európaiként nagyon is ismerem… ez a fortélyos félelem.
Katharina azt állítja, hogy Lengyelországban Krakkótól ki van jelezve sárga nyilakkal az el Camino de Santiago.

Istenem, de jó, hogy nem kell fillérezni. Legalább ez a gondom most nincs, bőven van tartalékom a nadrágszárba varrva. Holnap nehéz nap lesz az etaptáblázat szerint, megint súrolni fogjuk a negyven kilométert, ráadásul hegyeken át.


Augusztus 5. péntek. Castro Urdiales – Laredo

Van itt egy zsúfolt kis konyha, Katharinától kapok egy csésze teát. Nagy-nagy tápászkodások vannak a sötétben.
Könnyű a navigáció. Az út a tenger mellett, illetve inkább felette halad. Hajnalodik – a nap alulról aranyozza be a tenger felett lebegő felhőréteg széleit, majd maga is kikukkant egy résen, ferde fénysugárral világítva meg a karsztos partot. Birkák és kecskék között vezet az út, fényképezek az extra fényviszonyok között, nagyon élvezem. Egy ismeretlen rendeltetésű épületmaradvány oldalát épp megvilágítja a nap, rajta felirat: el Camino de Santiago. Tintakék tenger, mélykék felhős ég, sárga napfény, vöröses páfrányok, fehér sziklák – csodálatos.
Aztán egyenletesen szürkébe vált át a táj, az út elkanyarodik a tengertől, végig a műút mellett trappolok. A nap ma már nem bújik elő többet. Egy pihenőnél meg is állok reggelizni, az Eroskiban vett szendvics ehetetlen, viszont van kőkemény barackom, azzal elvagyok. Néha fel-felbukkan valaki hátizsákkal, integetünk egymásnak.
Tizenegynéhány kilométer múlva, El Pontarrónnál balra fel vezetne a jelzés. Felkaptatok a meredélyen, végre el az országúttól, ám egy helyi lakos – vasvillája is van – szinte kiabálva áll elém és magyarázza: menjek csak szépen vissza a carreterára, jobb lesz az úgy. Nem vitatkozok, visszaereszkedem. Egyre borúsabb az ég, kövér ködfelhők ereszkednek egyre lejjebb. Pontarrónál, a patak mellett van egy albergue is, de túl korán van még, nem állok meg. Végre le lehet térni az országútról, már kezdett idegeimre menni a járműforgalom.

Egy helyen nekem ront egy bulldog. Felé nyújtom a kezem, tömpe orrával szörcsögve szaglássza, aztán hagyja, hogy a tokalebenyeit vakargassam, sőt egyre inkább hozzám nyomja izmos, vizes testét.

Csepergős eső, csúszós ösvények az eukaliptuszerdőkön át, nagyon tetszik, bár még mindig legalább húsz kilométerre van innen Laredo. A pókhálókon esőcseppek csillognak, az esőponcsóm pedig beázik. Sehol senki, a lábam pedig egyre jobban fáj. A sárga nyilak is nedvesen csillognak az esőben. Ami a fő: vannak.
Lefelé visz az út, tisztul az ég is, harsányzöld mező, nagy hegyek karéja körben. Gyönyörű táj! Levetem a bakancsomat, és mezítláb sétálok egy kicsit a vizes zöld fűben – hűsít, gyógyít, nagyon jó.
Nyomomba szegődik egy kutya. Nem szimpatikus, ahogy sompolyog, és húzogatja az ínyét a fogairól. Nem tetszik a mosolya. Rászólok, hogy „ittmaradsz”!, aztán biztos, ami biztos, spanyolul is: „te quedas aquí!”, a kutya először az ülepére huppan, aztán olyan gyorsan fordul sarkon és fut el, hogy elcsúszik a vizes aszfalton.

Kicsit később, egy tanyaudvar kerítésén óriási, barna madarat látok. Le is fényképezem, a madár türelemmel kivárja, csak az expozíció csattanására lebben fel nagy, lomha, barna szárnyaival. Utólag látom csak, a fénykép alapján, hogy ez bizony egy dögkeselyű volt. Nem is tudtam, hogy Európában is van. Mindig azt hittem, hogy a dögkeselyűk egy „Texas” feliratú táblát markolnak karmosujjú lábukkal, alattuk fehérre szikkadt bölénykoponyával.
Ki tudja, mivel táplálkozik ez. Talán elhullott peregrinókkal?
Elszégyellem magam az iménti gondolat miatt, mert valóban egy halott zarándokfiú emléktáblájához érek. Húsz éves volt a srác, idáig jutott…
Rita utolér. Rövid darabon együtt megyünk, hallgatagon, aztán Liendónál elkanyarodik jobbra. Itt, az erdőszélen van egy albergue, elképesztően hívogató a nyitott ajtajával… De nagyot sóhajtok, és a fájó lábammal továbbvánszorgok Laredo felé. Annyira fáj a lábam, hogy szégyenszemre beveszek egy algopirint. Meredek, utálatos betonutak, még hat kilométer.

Úgy érzem, semmi mentális funkcióm nem működik már, csak a sárganyíl-érzékelő automatika.
Megvan Laredo, ismét látom a tengert. Rita is felbukkan, amin meglepődök, mert azt hittem, ott marad Liendóban. Első utunk a Tourist Infóba vezet, térképet szerezni. A cím megvan, tehát irány a ferences kolostor – sajnos, completo. Marad a trinitárius apácák zárdája, amit kicsit nehezen találunk meg. A keresgélés közben alighanem valaki lakásában is megfordultunk, rémlik valami lépcsőház, fene se igazodik ki ennyi ajtó meg zegzug között… Esőtől csillogó macskaköves sikátorok, sirályvijjogás. Na megvan – hatalmas, masszív kapu a templom bejáratától jobbra. Igazi középkori darab, öklömnyi kovácsoltvas szögekkel és masszív vasalásokkal megerősítve, én biztosan hosszan hezitáltam volna, mire be merek csengetni a kapucsengőn. De Rita már egy másik nemzedék.
Jön is a kapus nővér – alacsony, igen kövér, kitölti a folyosót, fehér habitusán fehér kereszt, mint egy kórházi nővérnek. A következő pillanatban ajtót nyit a középkorba.

De tényleg. Ez egy zárda, és ÚGY is néz ki. Hihetetlenül masszív falak, boltívek, keskeny folyosók… öt pici vendégszoba van, két-két ággyal, egy zuhanyozó, kész. A szobánkba érve megborzongok. Alig nagyobb, mint a két ágy, a parányi ablak méteres vastagságú falon nyílik, nyirkos levegő, a falon egy nyomasztó Fájdalmas Krisztus repró, a miheztartás végett.

Nálunk már hétszáz éve nincsenek trinitáriusok. A rend eredetileg a kalózok, martalócok fogságába esett emberek kiváltására jött létre – akár személyes helycsere árán. A kolostort átlengő hangulatot tekintve ez nem is lehetett akkora áldozat. Fogalmam sincs, hogy most – mór rabszolgakereskedők és kalózok híján – mivel foglalkozhatnak.

Első dolgom egy jó erős ginzengteát főzni. Szerencsére van konnektor, és működik is. Ez a hely olyan lesz az eddigi zsúfolt-zajos alberguék után, mint egy csendes szanatórium.
Rita az édesanyja gombamániájáról beszél. „Anyám gombászik” – mondja mérhetetlen undorral – „nálunk minden gombából van.” A gombás muffinnál nem bírom tovább, nevetve dobom el magam az apácanénik heverőjén.

A fürdőszoba-ablakba ki tudom lógatni a mosott holmit, aztán városnézésre indulunk. Mintha nem lett volna elég a mai harminchét kilométer… De hátizsák nélkül egészen más. A tengerparti sétány most is forgalmas. A múzeumban épp Camino-történeti kiállítás van. Valami fieszta is készülődik, felvonulás, dobszó.
Megint megtalálom az Eroskit. Mindössze másfél euróért veszek négy doboz gyümölcsjoghurtot, egy tábla csokit, sört, gyümölcsöt. A tenger felett világoskéken nevet az ég.